Eszes Rita: Északról fúj a szél
Szó sincs arról, hogy ne lennék elég nyitott magyar szerzőtől olvasni – volt néhány fantasztikus élményem az évek során, amely miatt nem követném el ezt a hibát. Szimplán ritkán találok a kínálatban olyan fülszöveget, amely felkelti az érdeklődésemet. Eszes Rita új könyvének ezt sikerült elérnie. Társadalomtudományos és töris érdeklődésűként imádom az olyan anyagokat, amelyek egy rég elfeledett kultúrába kalauzolnak el minket. Nagyon kíváncsi voltam, hogyan oldja meg Rita az ismeretterjesztés regénybe való sűrítését, ezért boldogan neveztem be az Északról fúj a szélre.
A történetünk 500 évvel ezelőtt kezdődik, amikor is két szerelmes ainu, Imekanu és Harukor útjai végzetesen elválnak egymástól. Imekanu ugyanis sejti, milyen szörnyű sors vár az ainu nép tagjaira, ezért szerencsét próbál, messze az otthonától. Az egyetlen, ami megmarad számukra egymásról, egy faszobor két kisebb részre törött darabja. A darabok aztán generációról generációra vándorolnak a leszármazottaik között, az ősök történetét képviselve az új örökösök számára. Jelenleg a Japánban, Hokkaidó szigetén élő Kai az, aki Harukor szobordarabját őrzi. Nem is sejti, mennyire sorsszerű a találkozása a különös brazil lánnyal, aki talán a kulcsa lehet annak, hol rejtőzik a fafaragvány másik fele.
Nem kertelek: ez a regény engem egyértelműen és kizárólag az ismeretterjesztési célja miatt húzott be. Eszes Rita úgy döntött, egy romantikus szállal vegyítve bemutatja számunkra japán “elveszett” kisebbségének, az ainuknak a hányattatott sorsát és jelenbeli helyzetét. Az ainuk lényegében Hokkaidó őslakosai, akik külsőleg eurázsiai jegyekkel is rendelkeznek (pl. erősebb testszőrzettel, mint egy japán ember), illetve az ország más területeitől eltérő a kultúrájuk is. Az elmúlt 500 évben a japánok igyekeztek következetesen elnyomni, felszámolni ezt a másságot és beolvasztani a kisebbséget maguk közé. Aki pedig ellenállt, azt kivégezték. Az Északról fúj a szél tehát ezt a több évszázados sérelmet igyekszik kezelni és gyógyítani azzal, hogy beszél róla.
A cselekmény három szálon fut. Az első és legfontosabb a jelen, amelyben Kai és Manuela kapcsolatának alakulását, a problémáikkal való megküzdésüket szemléljük. A másik két szál ezzel párhuzamosan folyik, egy-egy oldal erejéig szakítva meg a jelen elbeszélését. Ezekben a szobor két részének útját, egyben Imekanu és Harukor leszármazottainak sorsát követjük. Természetesen nem mindenkiét, és aki sorrakerül, azzal is csak egy-egy fontosabb momentum erejéig maradunk. Jellemzően történelmi pillanatok ezek, melyek meghatározták és leírják az ainu nép hányattatott sorsát.
A könyv az ismeretterjesztésen kívül több hétköznapi témával, problémával is foglalkozik érintőlegesen. Ilyen például az identitás, kisebbséghez való tartozás kérdése, az önállóság, önmegvalósítás, otthonra találás. A legfontosabb számomra viszont a szülő-gyerek kapcsolat, valamint a toxikus szülőhöz való viszony volt. Úgy gondolom, manapság már nagyon kevés tabutéma létezik, hiszen egyre többen mernek nyíltan beszélni a problémáikról, de a család még mindig az. A társadalom többsége ferde szemmel néz arra, aki a viselkedése miatt megtagadja az egyik szülőjét, családtagját – mert a családi béke szent, és ez csak akkor áll fenn, ha mindenki szeret mindenkit. Pedig az a helyzet, hogy szerintem minden családban vannak toxikus emberek, akiknek a jelenléte kizárja a feltétlen szeretet minden lehetőségét. Ebben a könyvben mind Kai, mind Manuela felvállalja, hogy képtelen mit kezdeni az édesapjával, és ezért inkább úgy döntenek, nem teszik ki magukat a bántó viselkedésüknek. Rettentően jól esett ez a téma a lelkemnek, és nagyon örülnék, ha több lehetőségem lenne erről olvasni.
Maga a cselekmény lassú, de egyenletes tempót diktál számunkra. Folyamatosan történik valami, amire érdemes odafigyelni, de egyáltalán nem kapkodjuk a fejünket közben. Legalább a szereplőinknek így van idejük kibontakozni előttünk, és mi is kapunk teret arra, hogy megemésszük a leírtak súlyát, már ami a történelem sötét részleteit illeti. A szöveg kellemesen olvasmányos – Eszes Ritát egyértelműen nem lehet azzal vádolni, hogy nem tud írni. A lazac és a medve metaforája pedig egyszerűen gyönyörű, különösen az, ahogyan a regény elejétől a végéig, több szinten is átvezette ezt a gondolatot.
Egyetlen negatívumot jegyeznék meg a könyvvel szemben, mégpedig, hogy az én ízlésemnek túl terjengős volt. Rengeteg olyan jelenetet tartalmaz, amelyet legszívesebben kihúznék, mert szerintem nem szolgálja a történet lényegét. A legegyszerűbb példa erre a szexjelenet – a Kai és Manuela közötti kémia anélkül is tökéletesen egyértelmű lett volna, hogy fellazítjuk ezt a rettentő súlyos és komoly témát (mármint a kvázi népirtást) pornóval. A cselekmény továbbá rengeteg problémát tár fel Kai, Manuela, meg egy-egy mellékszereplő életében is, amelyeket nem szeretne megoldatlanul hagyni. Csakhogy ezekkel nem tömbösítve, hanem külön-külön, egymás után foglalkozunk, amely tovább növeli a szöveg hosszát.
Összességében az Északról fúj a szél tagadhatatlanul értékes olvasmány, de inkább az ismeretterjesztő célja, mint a romantikus vonala miatt. Igaz, Kai és Manuela szerelme nem átlagos: magasztossá teszi és piedesztálra emeli az a döbbenetes egybeesés, amely a szobor két darabjával kapcsolatos. Több újdonságot is tartogatott számomra a történet, mely közül a legfontosabb, hogy megismertem az ainu népcsoport nevét és történelmét. De az sem elhanyagolható, hogy most először olvastam Japánban játszódó regényt, és nem itt szeretném befejezni. Annak ajánlom ezt a történetet, aki fogékony a komoly témák iránt, és nem bánja, ha azt valamelyest fellazítja valami más – mondjuk egy kedves, romantikus mellékszál.
Értékelés
Oldalszám: 432
Kiadói sorozat: Rubin pöttyös könyvek
Műfaj: romantikus, new adult
0 megjegyzés