Kerstin Gier: Nefelejcs
Számodra is sok olyan szerző létezik, aki lényegében mindegy, milyen témájú, műfajú és stílusú könyvet ad ki, mert te azt biztosan el fogod olvasni? Nos, nekem Kerstin Gier (is) ilyen. Annak idején az Időtlen szerelem-trilógiával teljesen levett a lábamról, a Silber-trilógia pedig csak megerősített benne, hogy Gier munkásságát követnem kell a jövőben. Viszonylag ritkán jelenik meg új regénye, ezért nagyon izgatott voltam, amikor először hallottam a Nefejelcsről. El sem olvastam a fülszövegét, anélkül helyeztem a várólistám legtetejére. Biztosra vettem, hogy imádni fogom, ráadásul a róla eddig megjelent értékelések sem intettek óvatosságra, mert csupa pozitívak. Úgy tűnik tehát, én leszek az első, aki ellenvéleményt fogalmaz meg.
De nézzük először is a sztorit. A főszereplőnk ezúttal egy tinédzser fiú, Quinn von Arensburg, akiről nem mondhatnánk, hogy a társaság láthatatlan tagjai közé tartozik. Ellenben Matilda, a furcsa Martin-család tagja olyannyira észrevehetetlen típus, hogy rendszeresen összekeverik unokatestvérével, Luiséval, akire egyébként a megszólalásig hasonlít. És persze a leányzónk fülig szerelmes Quinnbe, annak ellenére, hogy a fiú minden ok nélkül kegyetlenkedik vele. Az esély arra, hogy mindez megváltozzon, a lehető legváratlanabb módon érkezik: Quinn egy rettenetes baleset után kerekesszékbe kényszerül, Matilda pedig (természetesen pusztán keresztényi, felebaráti szeretetből) segít neki megbirkózni a helyzettel. Csakhogy ekkor még nem tud róla, hogy a helyzet ennél is bonyolultabb. Úgy tűnik ugyanis, Quinn balesetét természetfeletti lények okozták – ami persze lehetetlen. Vagy nem?
Sajnos kevés dolog tetszett ebben a történetben, de az egyik közülük az alapgondolata. Kerstin Gier a sztorit arra az ötletre építette fel, hogy mi lenne, ha a szereplőink egyszer csak egy fantasy regény kellős közepébe csöppennének az általunk ismert valóságból. És hogy kontrasztos legyen, Quinn karakterét olyannak alkotta meg, aki gyűlöl mindenféle természetfeletti, misztikus filmet és könyvet. A problémám mindezzel csak az, hogy úgy tűnt számomra, még maga Gier sincs egészen tisztában azzal, hogyan dolgozza ki részleteiben ezt az alapötletet. A fantasy világ (amit Peremnek nevezünk) felépítése rettenetesen felületes: alig tudunk meg valamit a működéséről, a benne élő lényekről, és a felvetett probléma hátterébe sem ássuk bele magunkat. De nem is lenne könnyű mindezt megismerni, mert területileg monumentális helyként írják le, a benne lakók pedig a lehető legkülönfélébb fantasy fajokhoz tartoznak (pl. óriás, tündér, démon).
Mindemellett rettenetesen untam azokat a részeket, amelyek a Peremben játszódtak, és utáltam minden egyes szereplőt, aki onnan jött. Ezt a helyet csak az egyes számú főhősünkkel, Quinnel fedezzük fel (mivel Matilda nem léphet be ide), de ő is még csak óvatosan kóstolgatja, szóval vele felfedezés tekintetében nem jutunk semmire. Szerencsére a való világban játszódó szcenáriók lényegében megmentették a történetet, az ugyanis sokkal eseménydúsabb, érdekesebb volt. Igaz, az ingerküszöbömet így sem érte el, de már ez is valami.
Szintén viszonylagos pozitívumként könyveltem el a főszereplőink jellemét. Quinnel szemben inkább Matildát kedveltem meg, különösen a lázadó, kritikusan gondolkodó személyisége miatt. Egy élmény volt nézni, mennyire ravasz bizonyos szituációkban – igaz, másokban szekunder szégyent okozott a bénaságával, de hát nem lehetünk tökéletesek. Quinn a személyiségét tekintve közömbös számomra, de hihetetlenül sokat ad a történethez, hogy meg kell küzdenie újdonsült fogyatékosságaival. Korábban sportos volt és népszerű, de a balesetben súlyosan megsérült az agya (részleges bénulást is okozva), amely miatt a régi barátai azt hiszik, szellemileg sem ép már többé. Talán ez a téma a legnagyobb erőssége ennek a regénynek.
Végül muszáj megemlítenem, mennyi hasonlóságot fedeztem fel a Nefelejcs és Kerstin Gier korábbi trilógiái között. Matilda karaktere például rettenetesen emlékeztet Livre a Silberből, de a családjában betöltött helyzete (a fekete bárány-szerep) Gwendolynra is ráhúzható az Időtlen szerelemből. Quinn arroganciája és népszerűsége inkább Gideont idézi (Időtlen szerelem), de a személyisége többi része Henryé (Silber). Ám a legjobb: ebben a könyvben is kapunk egy cuki vízköpőt Baximilian Grimm személyében, aki még utalgat is az Időtlen szerelem-béli Xemeriusra.
Összességében nagyon meglepődtem, mekkorát csalódtam a Nefelejcsben. Végig olyan érzésem volt, mintha egy túl hosszúra nyúlt bevezetőt olvasnék, és Gier a történet minden lényeges fordulatát, izgalmát és érdekességét a sorozat következő két tagjára tartogatná. Ám önmagában ez a kötet sajnos édeskevés volt számomra. Az a gyanúm, hogy azért sikerült így, mert még a szerző sem igen érti a saját ötletét, amely lehetetlenné teszi, hogy azt élvezetesen tálalja számunkra. Miért következtetek erre? Például, mert túl sokféle fantasy lényt szeretne belezsúfolni ebbe a trilógiába, és mert még azt sem tudta százszázalékosan megértetni velem, milyen viszonyban áll a Perem a való világunkkal. Mindennek ellenére valószínűleg folytatni fogom a sorozatot, de szimplán azért, mert nem tudom elfogadni, hogy az a szerző, akivel az időben utaztunk és az álmok lehetőségekkel (és veszélyekkel) teli világában jártunk korábban (mármint az előző regényeivel), ennyire gyenge teljesítményt nyújtson.
Értékelés
Oldalszám: 336
Sorozat: Nefelejcs 1. (Vörös Pöttyös könyvek)
Eredeti cím: Vergissmeinnicht (2021)
Fordította: Budai Zita
Műfaj: fantasy, young adult, romantikus
2 megjegyzés
Köszi az őszinte véleményt.
VálaszTörlésMinden posztom őszinte, ebben nincs újdonság. :)
Törlés