Leigh Bardugo: A sebhelyes cár
Szeretek ifjúsági könyveket (értem ezalatt inkább a young adult vonalat) olvasni, de ha őszinte akarok lenni, egyre inkább kezdem kinőni a Vörös pöttös kategóriát. Sokszor már túl egyszerűnek, túl idétlennek találom azokat a történeteket, amelyek néha a kezembe tévednek. De van egy szegmense a Vörös pöttyösöknek, amelyek valamiért továbbra is teljesen magával ragadnak: a YA fantasy-k. Csak a közelmúltban Marissa Meyer Holdbéli krónikái és Leigh Bardugo Grisaverzuma rabolta el a szívemet, de korábbról továbbra is erősen ragaszkodom például Kerstin Gier két trilógiájához (Időtlen szerelem, Silber), vagy éppen Holly Black A levegő népe-sorozatához. Nem tudom, mikor jön el az az időszak, amikor már kevés lesz számomra ez a sok, egyébként fantasztikus szerző (remélem, soha), de egyelőre élvezem, mennyire bele tudok merülni ezekbe a történetekbe.
Ezúttal az egyik ilyen nagy szerelmemnek, a Grisaverzumnak a legújabb tagját szemlézzük: a várva várt A sebhelyes cárt. A duológia (melynek ez még csak az első kötete) úgy híresült el, mint egy kifejezetten Nyikolaj Lancov cár karakterének szentelt történet. És pontosan ezért epekedtem a fordításáért évekig, hiszen nekem Nyikolaj nem csupán Leigh Bardugo könyveiből, hanem az összes eddigi olvasmányomból az egyik legkedvencebb karakterem lett a Grisa-trilógia második részével (az Ostrom és viharral). Ám ez csak részben igaz. A sebhelyes cár négy különböző karakter szemszögéből játszódik, melyek közül az egyik csak nagyon távolról kapcsolódik Nyikolajhoz, így lényegében a regény egyharmadában nem is ő a főszereplő – ami azért enyhe csalódottsággal töltött el.
A könyv alaptörténete a Grisa-trilógia végén alapul. A Pusztulás és felemelkedés utolsó fejezeteiben megtudjuk, hogy Nyikolaj, a császári trón örököse, akit az Éjúr megkínzott a Napidézőnek való segítségnyújtásáért, nem szabadult meg a démonától. Az Éjúr sötétségének egy darabja továbbra is a testében él, és időnként elő-előtör belőle. Nyikolaj pedig nem tudja kontrollálni a szörnyet. Sőt, néha még a bilincsek sem elegendőek, hogy megfékezzék, amikor éjszaka átváltozik és vadászni indul. A legbizalmasabb tanácsosaival, Zójával, Zsenyával, Daviddel, Toljával és Tamarral folyamatosan kutatnak valamiféle gyógymód után, de nagyon sokáig eredménytelenül. Majd a gyanújuk végül az egykori Zóna közepére csalogatja őket, ami fordulópontot hoz a nyomozásukban.
Őszintén szólva számomra A sebhelyes cár a legnagyobb meglepetést azzal okozta, mennyire lassan indult be. Úgy emlékszem ugyanis, Bardugo eddigi sorozatkezdő Grisa-kötetei szinte már az első oldalakon a közepébe csaptak… Ennek viszont, mondjuk ki, vontatott az eleje. Ez azért is volt feltűnő számomra, mert Bardugonak ebben a regényben már egyáltalán nem kell a világépítéssel bajlódnia, hisz mindent megtudtunk már a korábbiakban. Legelőször a regény közepe előtt éreztem azt, hogy kezd érdekes irányt venni a történet, ami borzasztóan kései. Szerencsére a vége már viszonylag eseménydús volt, de összességében nem ezt szoktam meg Leigh Bardugótól.
– Szankt Féliksz? Őt nem egy tüskehalomra hajították, hogy aztán halálra süssék, mint valami szent kebabot?
Hatalmas megkönnyebbülés viszont, hogy Nyikolaj ugyanúgy hozta a formáját ebben a regényben. Az a tapasztalatom, hogy az ilyen kései folytatásokban a szerzők már nem tudják annyira megfogni a régi karaktereiket, de szerintem Bardugónak sikerült. Nyikolajnak ugyanolyan fantasztikus humora és karizmája van A sebhelyes cárban, mint bármelyik korábbi Grisa-kötetben, amelyben szerepelt.
Ám hiába szól elsősorban róla a történet, mégsem egyedül az ő szemszögéből látjuk azt. Rajta kívül Zója, majd később egy Iszak nevű palotaőr nézőpontját is megismerjük közelebbről, de míg előbbi végig a cárnak segít közvetlenül, addig az utóbbi lényegében egy második történetszálat teremt. Spoileres lenne ennél többet elárulnom, ezért csak annyit mondok, hogy egyébként zseniális a sztorinak ezen fonala, sokat derültem rajta. Mindemellett van egy negyedik nézőpontkarakterünk is, méghozzá Nyina Zsenyik, akinek története az eddigiektől teljesen szeparáltan csordogál Fjerdában. Nyina részben a szerelmét temetni, részben pedig grisákat menteni érkezik az ellenséges földre. A saját csatáját vívja (nem pedig a cárét, mint Zója és Iszak), de úgy sejtem, hogy valahogyan össze fog kapcsolódni ez a két szál a következő kötetekben.
A fentiek fényében talán nem meglepő, de azért leírom: ezt a könyvet ne olvassátok el a korábbi Grisa-kötetek ismerete nélkül. És nem elég hozzá csak az egyik vagy másik sorozat ismerete. A Grisa-trilógia három és a Hat varjú két könyvén is mindenképpen rágjátok át magatokat előtte, mert A sebhelyes cárban minden szorosan arra épül, ahogyan ezek a sorozatok végződtek.
Összességében A sebhelyes cár szerintem nem a Grisaverzum legerősebb kötete. Hiába lett a végére közel annyira izgalmas, mint a korábbi kötetek, mégsem tudott annyira magával ragadni. Egyáltalán nem nevezhető fordulatosnak, és ami csavar van benne, az se nem meglepő, se nem lenyűgöző. Az egyik kifejezetten fárasztott – nem szeretem, ha halott karakterek támadnak fel a semmiből. Ennek ellenére természetesen végig fogom olvasni a duológiát, és ezerrel szurkolok majd, hogy A sebhelyes cár utolsó 100 oldalának tempójában folytatódjanak az események.
Értékelés
Oldalszám: 464
Sorozat: A sebhelyes cár 1., Grisaverzum (Vörös pöttyös könyvek)
Eredeti cím: King of Scars (2019)
Fordította: Nagy Boldizsár
Műfaj: (high) fantasy, young adult
0 megjegyzés