Az elképesztően népszerű Tüskék és rózsák udvara elolvasását hosszú évekig halogattam, végül be is igazolódott a félelmem: ahhoz a kisebbséghez tartozom, aki nem tud rajongani a történetért. Nem azért, mert kifejezetten rossznak tartom, szimplán csak nem gondolom, hogy bármilyen értelemben átlagon felüli lenne. Csak az idei évből is tudnék példálózni olyan fantasy-regénnyel (A Narancsfa-kolostor Samantha Shannontól), amelynek szerintem a nyomába sem ér Sarah J. Maas világépítése és történetvezetése. Ennek ellenére egy percig sem volt kérdés, hogy szeretném-e folytatni a sorozatot, hiszen rettentő kíváncsi lettem a szereplőink sorsára – különösen, hogy láttam némi spoilert arról, ki mellett fog végül kikötni Feyre, és nem tudtam elképzelni, ez milyen úton-módon valósulhat meg.

Figyelem! A bejegyzés egésze spoilereket tartalmaz a Tüskék és rózsák udvarából, illetve a Köd és a harag udvara első feléből.

Feyre Archeron legyőzi a kegyetlen, halandógyűlölő, valamint a fél tündérnép erejét birtokló és sakkban tartó tündérasszonyt, Amaranthát. A nő bosszúból, hogy Feyre-nek sikerült kiállnia a próbákat, szétzúzza a lányt maradék erejével, közvetlenül azelőtt, hogy ő is elpusztulna. A tündér főurak azonban hálából, hogy Feyre kiszabadította őket a félévszázados rabságból, erejük egy-egy cseppjét átadva visszahozzák őt a halálból. A lány tündérként születik újjá, ezzel egyúttal esélyt kap arra, hogy szerelmével, Tamlinnal az örökkévalóságig együtt lehessenek. Csakhogy Feyre nehezen birkózik meg mindazzal, amit Amarantha börtönében el kellett viselnie, Tamlin túlféltése pedig inkább csak ront, semmint segít a helyzetén. Ott van továbbá a kényszerű alku is, amit Rhysanddel kötött arról, hogy a segítségéért cserébe havonta egy hetet nála kell töltenie. Egy ilyen látogatás során tudja meg, hogy Hybern, a szomszédos tündérbirodalom királya újabb háborúra készül, amely a halandók birodalmát is fenyegeti.

Mint ahogy említettem a bevezetőben és a Tüskék és rózsák udvaráról írt értékelésemben is, a Köd és harag udvarából leginkább arra voltam kíváncsi, hogyan köt ki végül Feyre Tamlin helyett Rhysand mellett. Tamlin az előző regényben lojális, kedves és jámbor férfinak látszott, és én minden esetben erre fogok szavazni a sunyi rosszfiúkkal szemben – mint amilyen szerepben Rhys tündökölt az előzményekben. Rettentően zavart, hogy az erőszakos, bántalmazó férfiak minden jellemzőjét mutatta (pl. rábeszélte Feyre-t egy alkura, majd előzetes figyelmeztetés nélkül látványos tetoválást rakott a bal karjára, és ezután még a tulajdonának is nevezte a lányt), Feyre mégis érdeklődni kezdett iránta. Furcsálltam azt is, hogy épp csak a történet közepén ismerjük meg futólag, kósza mellékszereplőként, mégis, tulajdonképpen körülötte forog a regény utolsó harmada. Mindezt figyelembevéve megnyugtatott, hogy Feyre végül Tamlin oldalán távozott Hegyaljáról.

Ehhez képest a Köd és harag udvarában azt vettem észre, hogy a két központi férfiúnk szerepet cserél. Rhysand szépen, lassan kimagyarázza Feyre-nek minden megkérdőjelezhető döntését, közben pedig Tamlin válik a birtokló, erőszakos, bántalmazó férfivá. Ebben a pillanatban szögezzük le, hogy semmilyen módon és szinten nem tartom megbocsáthatónak a párkapcsolati erőszakot, és én vagyok az első, aki azt tanácsolná egy hasonló helyzetben lévő nőnek, hogy csomagoljon és lépjen le onnan. Csakhogy több problémám is volt ezzel a szerepcserével, mint írói döntéssel:

1. Sarah J. Maas rengeteg energiát fektetett abba, hogy felépítsen egy szép, enemies to lovers-típusú kapcsolatot Tamlin és Feyre között, amelyért utóbbi szereplőnk tulajdonképpen még az életét is feláldozta. Nem értem, miért volt erre szükség, ha utána mindössze 100 oldal kell ahhoz, hogy ezt porig romboljuk.
2. Rhysand tetteinek validálása szerintem nincs rendben. Tökmindegy, mi volt a szándéka, de becsapta és manipulálta a kiszolgáltatott helyzetben lévő Feyre-t, amire szerintem nincs mentség. Bocsánatot kérni, megbocsátani lehet, de akkor mondjuk is ki egyértelműen, hogy mi volt a probléma a tetteivel.
3. Tamlin negatív szereplővé válása még érdekes húzás is lehetne, ha teljes mértékben el tudnám hinni. Hiányzott a magyarázat, egy szelet a karakter lelkivilágából vagy gondolataiból, ami megindokolja és alátámasztja a tetteit.

Mindent összevetve tehát nem azzal volt problémám, hogy Feyre kilépett egy bántalmazóvá vált kapcsolatból. Sőt, még azzal sem, hogy csak bizonyos, kapcsolatban eltöltött idő elteltével ütközött ki Tamlin “valódi” személyisége – mert ez hiteles. Szimplán csak az írói kivitelezést kifogásolom, hiszen nem erre lett kihegyezve a szöveg, sokkal inkább azt láttam benne, hogy a jámbor Tamlinban nem maradt elég potenciál a hosszú folytatáshoz, Rhysand pedig sokkal érdekesebb volt a titokzatosságával és sunyi félmosolyával.

Sok értékelésben olvastam, hogy Feyre-t a regény első negyedében nem tudták kedvelni. Értem, miért, ugyanakkor nem értek egyet vele. Ez a szakasz szerintem kifejezetten érdekes volt, hiszen Feyre egyaránt küzdött az új tündér mivoltával, az Amarantha börtönében szerzett lelki sebekkel, valamint a párkapcsolati kétségeivel. A Tüskék és rózsák udvara értékelésében nem említettem a spoilermentesség miatt, de nekem kifejezetten üdítő volt azt látni, hogy Feyre megtette a kötelességét a három ártatlan tündér meggyilkolásával, bármilyen nehéz volt is – hiszen abból a helyzetből tényleg csak úgy kerülhetett ki, ha magára vállalja a felelősséget és a morálisan vegyes döntés terhét. Rengeteg könyves-filmes főszereplőt láttam már hasonló helyzetben, de egyetlen alkalomra sem tudok visszaemlékezni, amikor ne az erkölcsi fölény győzedelmeskedett volna – és őszintén, vágytam már valami másra. Mindemellett sok értékelésben azt is szóvá tették, hogy Feyre a Tamlin által biztosított luxusban, biztonságban is elégedetlen volt. Erre csak azt tudom mondani: a kalitka akkor is kalitka, ha aranyból van. Ezekben a részekben tökéletesen látszott egyébként, hogy Feyre is érzékelte, van valami gond a párkapcsolatában, és ezért érezte magát folyamatosan kényelmetlenül, holott tudta, hogy minden adott az ellenkezőjére.

Úgy gondolom, mindenki jobban jár, ha arról, mit gondolok a történetvezetésről, inkább nem mondok semmit (az üstös jelenetet például a mai napig nem tudom értelmezni). Cserébe viszont nagyon élveztem azt a folyamatot, ahogy Feyre magára talál az új tündértestében és felfedezi magának a képességeit. Tetszik a karakterében, hogy könnyen alkalmazkodik, nem siratja túlságosan a régmúlt dolgokat. Imádtam továbbá a kapcsolatuk alakulását Rhyssel – ami azt illeti, közöttük abszolút érzem a kémiát, míg Tamlin esetében ennek a töredékét sem tapasztaltam. Sajnáltam azonban, hogy az új (és igen érdekes) mellékszereplőink sorsáról, hátteréről és lelkivilágáról rettenetesen keveset tudtunk meg, és nagyon remélem, hogy Mor, Azriel, Amren és Cassian jóval nagyobb szerepet kap a következő részben. Valamint, hogy Lucien visszatér.

Összességében az első felében még úgy gondoltam, sokkal jobban fogom szeretni a Köd és harag udvarát, mint a Tüskék és rózsákét. Sokkal több érdekesebb momentum volt benne, amelyeket végül nem az én ízlésem szerint kezelt a szerző, de tagadhatatlanul felkeltették a kíváncsiságomat. Ugyanakkor a könyv második felére már rendkívül zavaróvá vált a sok felesleges, érdektelen részlet, amellyel Sarah J. Maas a regény terjedelmét az ideális kétszeresére növelte, szokásához híven. Az utolsó 200 oldalt csak azért olvastam el egyben, hogy minél hamarabb vége legyen, és végre olyan dologgal foglalkozhassak, amit nem unok halálosan. Ezen a ponton azonban semmiképp sem adom fel, és mindenképp kiderítem, mi történik az utolsó részben.

Kiadás: Könyvmolyképző (2017)
Oldalszám: 752
Sorozat: Tüskék és rózsák udvara 2. (Zafír pöttyös könyvek)
Eredeti cím: A ​Court of Mist and Fury (2016)
Fordította: Hetesy Szilvia
Műfaj: (high) fantasy, romantikus, new adult

Én ​nem vagyok jó. Semmi vagyok, és a lelkem, halhatatlan lelkem el van átkozva… Mintha a tüdőm is cserbenhagyott volna, de próbáltam levegőt venni, hogy ki tudjam mondani, hogy nem. Nem.

Miután Feyre kiszabadította szerelmét, Tamlint a gonosz tündérkirálynő karmai közül, már halhatatlanként, tündérmágiája birtokában tér vissza a Tavasz udvarába. De nem feledheti sem a szörnyűségeket, melyek révén megmentette Tamlin népét, sem az alkut, amit Rhysanddel, az Éjszaka udvarának rettegett főurával kötött.

Egyre jobban bevonódik Rhys ügyeibe és fellángoló érzelmei hálójába, ám háború közeleg: egy minden eddiginél hatalmasabb gonosz erő fenyeget azzal, hogy mindent elpusztít, amiért Feyre valaha küzdött.

Szembe kell néznie a múltjával, elfogadnia különleges adottságait és döntenie kell a sorsáról.

Oda kell adnia a szívét, hogy meggyógyítsa a kettéhasadt világot.

Sarah J. Maas New York Times bestseller szerző lélegzetelállító fantasy-sorozatának második kötete.

A szerelemért még a halált is kicselezte.

A világ megmentéséért maga lesz az élő fegyver.

Linkek: Moly || Goodreads || megrendelés || beleolvasás

Ha tetszett a bejegyzés, kövess Facebookon és Instagramon! Ha pedig szívesen olvasnál tőlem más témákban, nézz fel a Milieux-re! ♥