Amikor valami trenddé válik, és minden blogon, Facebook csoportban és Instagram posztban ódákat zengenek róla, az általában nyomós okkal történik. Eleinte ódzkodtam tőle, ugyanis nem hittem, hogy ez a könyv nekem szól: mivel sajnos abszolút nem vagyok természetközeli ember, sem a borítója (pedig valóban gyönyörű munka), sem a címe, sem a fülszövege nem nyűgözött le első ránézésre. Ami végül mégis meggyőzött, hogy adnom kell neki egy esélyt, az az a bizonyos hype körülötte... na meg a Libri 2+1 akciója.

Nehéz szavakkal leírni mindazt, amit ettől a történettől kaptam. Már az első oldalakon bebizonyosodott, hogy jó döntést hoztam, onnantól kezdve pedig a valóság megszűnt létezni körülöttem. Felültem az érzelmi hullámvasútra, együtt sírtam, nevettem, féltem és nyugodtam meg, szerettem és gyűlöltem a főszereplővel, végigkísérve őt a nővé érés és a felnőtté válás útján, egészen a haláláig. És közben rengeteget tanultam tőle mind a természetről, mind pedig az életről.

Ha nem olvasnám minden posztban és a könyv borítóján, hogy ez Delia Owens első regénye, nem hinném el. Mind az írásstílusából, mind a szerkezetéből üvölt a profizmus. Az egyszerre komoly és könnyed fogalmazásmódja által válogatott, de széles közönségnek tudja átadni az üzenetét, az érzékletes leírások miatt pedig a laikus, Észak-Karolina mocsarain nem ismerősek is el tudják képzelni a tájat és élővilágát. A szerkezete aprólékosan felépített, a két idősík feszültséget és izgalmat teremt az olvasóban. A fő történet, vagyis Kya fejlődéstörténete (1950-es évek) egyszerre előzménye és magyarázata a gyilkossági szálnak (1969-70), ami szerintem egy rendkívül elmés megoldás, ráadásul különösen tetszett, hogy a központi cselekmény lezárása után az írónő nem engedi el Kya kezét, hanem végigkíséri az életét egészen a haláláig.

Olyan, mintha Delia Owens zoológuson kívül pszichológus is lenne. Ez a történet szédületes lelki mélységeket és morális kérdéseket érint, egyéni és társas téren egyaránt: beszél többek között az önállósodásról, nővé érésről, felnőtté válásról, magányról, félelemről, családi kapcsolatokról, családon belüli erőszakról, bántalmazó kapcsolatról, erőszakról, előítéletről, rasszizmusról, megbélyegzésről, megbocsátásról, őszinte szerelemről, önmegvalósításról, ember és természet viszonyáról... Így talán már érthető, miért mondom azt, hogy ez a regény mindenkinek szól.

Mindennek a megkoronázása a tárgyalás, mely során igazságot próbálnak szolgáltatni a fülszövegben is említett gyilkosság elkövetőjének. A fogalmazásom nem véletlen: Owens olyan brilliáns vád- és védőbeszédeket fogalmazott meg, és a bizonyítékok, elméletek és cáfolatok olyan agyafúrt rendszerét alkotta meg, mintha ez lenne a szakmája. A végső fordulat pedig, bár lehet rá számítani, de erőteljesen mellbe vágja az olvasót.

Összességében tehát az Ahol a folyami rákok énekelnek egy rendkívül összetett, változatos kérdéseket és több témakört érintő történet, igényesen megfogalmazva, aprólékosan bemutatva, mindez pedig szerethető, példaértékű, és rendkívül helyzete ellenére valóságosnak érződő főszereplőn keresztül tálalva.

Te olvastad már?

Rád is ilyen hatással volt?