John Green egy zseni. Természetesen a legtöbb emberhez hasonlóan én is a Csillagainkban a hiba című kötetével ismertem és szerettem őt meg, de már akkor is sokkal inkább csodáltam a különleges írásstílusát, mint magát a történetet. Amint értesültem a Teknősök végtelen sorának tavalyi megjelenéséről, azonnal a várólistám élére pakoltam, ám az Alaska nyomában utáni csalódottságom miatt vonakodtam a kezembe venni - egészen eddig.

A fülszöveg egy érdekesnek tűnő krimis szálat harangoz be fő bonyodalomként, azonban valójában ezt erősen eltúlozták. A kötet hangsúlya a lélektani témákra helyeződik, azon belül is inkább a mentális betegségekre, illetve azoknak a környezetre és a mindennapi életre gyakorolt hatására. A nyomozás háttérbe szorul, csak elszórtan egy-egy fejezetben jelenik meg, ráadásul a főszereplő alig tesz bármit is az ügy előremozdítása érdekében. A szerepe inkább csak annyi, hogy kibillentse Azát a megszokott rutinból, és egy kis bonyodalmat kavarjon az egyébként nem problémamentes életében.

A bonyodalmat nevezzük is nevén: szerelem. Csakhogy a helyzet egy mentális betegségekkel küzdő ember számára a szokásosnál is komplikáltabb, hiszen Azából még a kapcsolat legáltalánosabb elemei is szorongást váltanak ki. A dilemma itt - ellentétben a romantikus kötetek többségével - nem az, hogyan szerezze meg a szerelmet, hanem az, hogyan tartsa meg.

John Green zsenialitása a könyv minden egyes szavában megnyilvánul. Az Aza névválasztásnak (teljes nevén Aza Holmes - ez sem véletlen) és a furcsa címnek is jelentősége van, ám a csúcspont egyértelműen a főhős belső vívódása. Fantasztikusan, érzékletesen szemléltei, min megy keresztül egy olyan ember, aki úgy érzi, csapdába esett a saját testében, és képtelen szabadulni a káros gondolataitól. Imádtam ezeket a leírásokat, az ezekből adódó problémák, feltevések boncolgatását. Mindez azért ilyen ütős, mert biztos vagyok benne, hogy mindannyiunk fejében megfordult már (vagy meg fog) ugyanez a gondolat legalább egyszer, csak persze nem ilyen súlyos formában.

Egyes karaktereknek jelképes szerepük van. Aza édesanyja képviseli például mindazokat az embereket, akik szeretnének segíteni a mentális betegeken, de nem tudják, mit tehetnének. Daisy pedig, főszereplőnk legjobb barátnője hiába áll a lány mellett teljes vállszélességgel, nehezére esik megérteni, min megy keresztül Aza. A könyv ugyanakkor görbe tükröt is tart mindkét oldal számára, hiszen egyaránt rámutat, miben hibázik a beteg, és miben a környezetében élők.

Összességében a Teknősök végtelen sora egy minden tekintetben rendkívül különleges YA regény, amelynek nem a története, a karakterei vagy az üzenete varázsolt el engem, hanem John Green egyéni írásstílusa, és a sorai mögött rejlő magas IQ (újfent). Az pedig, hogy olyan tabutémát választott, mint a mentális betegségek, külön elismerést érdemel.

Természetesen 5 csillag, de nem csak a fent felsorolt dolgok miatt. Olvasás közben furcsán intenzív érzéseket váltott ki belőlem, amelyekhez hasonlót ritkán tapasztalok, és amelyeket nem tudok megmagyarázni. Talán ezért volt ennyire pozitív élmény - mélyen megérintett.

Kedvenc szereplő: Davis - hiába milliomos, a személyiségében abszolút nem látszott semmiféle, gazdagokra jellemző torzulás, és bár így kap egy cseppnyi hiteltelenséget a karaktere, mégis imádnivaló

Mindenkinek. A mentális betegségek sokkal súlyosabb problémát jelentenek, mint ahogyan azt az átlag ember gondolná. Mivel a lelki sebek nem láthatók, a társadalom nem érti meg, vagy nem tekinti őket létezőnek, ami jelentősen megnehezíti a gyógyulást. Fontos, hogy felhívjuk rájuk a figyelmet, hiszen mindenkit érint így vagy úgy.

Te olvastad már? :)