Az északi, de különösen a skandináv történetek igen fontosak számomra – hiszen ez nem csak a múltam, hanem a jövőm is. Az, hogy hatéves koromig Finnországban éltünk, a mai napig jelentősen meghatároz engem, főleg az érdeklődésemet és a céljaimat tekintve. Mindig is vissza akartam térni oda, bár én kissé nyugatabbra, a norvég határon belülre vágyakozom most. Mindezt tudva talán nektek sem okoz meglepetést, hogy szomjazom az északi tartalmakat, legyen az film, könyv vagy sorozat. Innen, Magyarországról jóval nehezebb megismerni a mindennapjaikat, ezek a tartalmak viszont remek eszközként szolgálnak erre. Ezúttal egy számi szerző, Ann-Helén Laestadius könyve, a Lopás került terítékre – amelyből egyébként a Netflixen megtekinthető filmfeldolgozás is készült.
A kilencéves, számi családból származó Elsa szemtanúja lesz annak, ahogyan egy barbárként viselkedő svéd férfi meggyilkolja a rénszarvasát. A számi kultúrában a réntartás eleve szertartásosan komoly tevékenység, de Elsa a saját, általa választott társát látta elpusztulni, és ez mély nyomot hagy benne. Továbbá már kilencévesen elsőkézből tapasztalja meg azt, hogy a svéd hatóságok mennyire elhanyagolják a számik sérelmére elkövetett bűncselekmények nyomozását. De Elsát nem olyan fából faragták, aki könnyen beletörődik az igazságtalan bánásmódba, mint a népe többi tagja. Tíz évvel később azonban már több eszköze lesz ahhoz, hogy harcoljon ez ellen.
Már a rövid bevezetőmből is látszik, hogy van némi potenciál a történetben. Nem állítom, hogy izgalmasnak vagy különösebben érdekesnek titulálható az alaptörténet, de talán önmagában is megállna a helyét. Csakhogy az olvasás során kiderül számunkra, hogy a regénynek sokkal nagyobb mélységei vannak, mint ahogyan arra előzőleg számítottunk.
A Lopás nem elsősorban Elsa története, aki elégtételt szeretne venni a rénszarvasa, Nástegallu elpusztulása miatt. Elsa karaktere inkább csak Ann-Helén Laestadius szócsöve arra, hogy bemutassa, milyen igazságtalan és helytelen bánásmódnak vannak kitéve a számik mind a mai napig. Annak ellenére, hogy őslakos népcsoport az Északi Sarkkörön belül, a gyakorlatban nem ismerik el őket teljes jogú állampolgárnak. Laestadius könyvéből jól látszik, hogy annak ellenére, hogy Finnország, Svédország és Norvégia rendkívül felvilágosult, modern felfogású nemzetek, a kisebbségekhez ők is előítéletes módon viszonyulnak. A Lopás tulajdonképpen arra helyezi a hangsúlyt, hogy hogyan szembesül elsőkézből egy kilencéves kislány mindezzel, majd hogyan küzd meg vele a felnőttkora küszöbén.
Mint könyv, sajnos a Lopás nem fogott meg, nem ragadott magával úgy igazán. Mivel sokkal inkább a lelkivilágra helyezi a hangsúlyt a történésekkel szemben, rendkívül lassú és néhol vontatott a cselekmény. Hiába szeretem a társadalmi problémákat középpontba emelő történeteket, ez könnyen elveszítette a figyelmemet.
Összességében a Lopás egy fontos történet, amely egy nem elhanyagolható méretű népcsoport problémáit fogalmazza meg és üvölti a nagyvilágba. Egy olyan kisebbségét ráadásul, amiről nagyon ritkán hallunk, ezért kevés törekvés létezik arra, hogy változtasson a helyzeten. Annak ajánlom a könyvet, aki szereti a lassú történeteket, egyúttal szívesen elmélyedne a lappok/számik kultúrájában.
Oldalszám: 416
Eredeti cím: Stöld (2021)
Fordította: Papolczy Péter
Műfaj: (skandináv) krimi
.png)
