Shea Ernshaw: Télerdő
Őszintén szólva, ha fel kellene sorolnom, melyek azok a tipikus fantasy-lények vagy karakterek, amelyektől világéletemben viszolyogtam, a boszorkányok biztosan köztük lennének. Fogalmam sincs, honnan ered ez az ellenszenv, de teljesen zsigeri, nem tudok mit tenni ellene. Különös, hogy mindezt figyelembe véve Shea Ernshaw könyveitől mégis elcsábulok. Tavaly ilyenkor képtelen voltam ellenállni a Gonosz mélységnek, és bár nem nyerte el különösen a tetszésemet, mégis folytattam a sort a legújabb regényével. Vicces, hogy a fülszöveg alapján a Télerdő még kevésbé tűnt olyan történetnek, amit én élvezni szoktam, mégsem tarthatott vissza semmi attól, hogy adjak egy újabb esélyt Ernshawnak. És milyen jól tettem, mert mérföldekkel jobban élveztem, mint annak idején az első könyvét!
A Télerdő egy hátborzongató rejtéllyel indul. Egy zord, viharos éjszakán egy fiú, Oliver eltűnik a tó túloldalán lévő fiútáborból. Csak egy lehetőség van: elnyelte a környező erdő. Nora egy olyan család sarja, amely ismeri az erdő sötét titkait, és végül ő az, aki rálel az eltűntre. Csakhogy van két bökkenő. Az egyik: szinte lehetetlen, hogy Oliver két hét után is életben legyen ilyen körülmények között. A másik, hogy nem emlékszik arra, mi történt vele.
Eleinte, a fülszöveg alapján nem gondoltam volna, hogy ebben a történetben van elég potenciál, de tévedtem. Már a belelapozásnál is izgalmasnak tűnt, olyannak, amivel nem akarok tovább várni, hanem azonnal el akarom olvasni. A kezdés pedig rettenetesen erős volt, és ez lényegében meghatározta a hozzállásomat a regény egész hátralévő részéhez.
Határozottan jót tett a könyvnek fordítóváltás, Ernshaw előző regényével, a Gonosz mélységgel ugyanis nem Benedek Dorottya dolgozott. Más olvasókhoz képest sajnos jóval nehezebben veszem észre a fordítás okozta torzításokat, de azok a könyvek, amelyekhez Béresi Csilla nyúlt hozzá, számomra teljesen élvezhetetlen magyarul – és a vélemények alapján ezzel nem vagyok egyedül. A Télerdőt olvasva ez a különbség nagyon feltűnő. Benedek Dorottya remekül játszott a szavakkal, néhol egészen szépirodalomra hajazó jegyeket kölcsönzve ennek az ifjúsági fantasynak.
A Télerdő legnagyobb erőssége valószínűleg az atmoszférája. A Gonosz mélységnek többnyire szimplán csak nyomasztó hangulata volt, de ebben a regényben sokkal jobban sikerült elérni a misztikus, hátborzongató érzetet. Néha, bár legszívesebben gyorsan olvastam volna, hogy megtudjam, mi fog történni, direkt lassítottam a tempón, hogy el tudjam képzelni a környezetet és a nézőpontkarakter érzéseit. Ráadásul feltűnt, hogy a drámaiságot sokszor nem maga a cselekmény eredményezi, hanem az, ahogyan Ernshaw megválogatja a szavait, ami lenyűgöző.
Különösen tetszett az, ahogyan a szerző megjelenítette a boszorkányokat a regényben. Bár említettem, hogy nem ez a kedvenc vonalam, ha fantasy-ról van szó, de imádtam, ahogyan itt a mágiával bánnak. A gondolat, hogy Nora családja és az erdő visszavonhatatlanul és elválaszthatatlanul összetartozik, rendkívül izgalmas, és az, amilyen tiszteletet az erdő iránt tanúsítanak, mindenképpen példaértékű. Az abszolút kedvencem viszont a boszorkánykönyv volt, amelyen keresztül beleolvashattunk a Walker felmenők életébe, megtudhattuk, hogy ők milyen egyedi képességekkel rendelkeztek.
Összességében a Télerdő valamelyest visszaadta a reményemet a boszorkányos könyvekben. Bár ezek a történetek továbbra sem lesznek a kedvenceim, de az bizonyos, hogy legközelebb sokkal bátrabban állok majd neki azoknak, amelyek valamiért felkeltik az érdeklődésemet. Kíváncsi vagyok, mi érkezik legközelebb Shea Ernshawtól, ugyanis elég valószínű, hogy nem fogok rajta sokat gondolkodni, várólistára pakoljam-e azt a könyvét.
Oldalszám: 344
Kiadói sorozat: Vörös pöttyös könyvek
Eredeti cím: Winterwood (2019)
Fordította: Benedek Dorottya
Műfaj: (dark) fantasy, ifjúsági
.png)
Nyereményjáték
0 megjegyzés