Paula Hawkins nevét a magyar olvasóközönség több thriller kapcsán is ismerheti, de nekem egyelőre csak A lány a vonaton című sikerkönyvéhez volt szerencsém. 2019-ben olvastam el, és emlékszem, nagyon sok ideig tartott végigverekednem magam rajta. Eleinte képtelen voltam belehelyezkedni a történetbe, majd mikor nagy nehezen eljutottam az utolsó 50 oldalhoz, ott olyan dolog történt, ami elfeledtette velem az azt megelőző kellemetlenségek nagy részét. Emiatt nem írtam le magamban teljesen a szerzőt, bár az életművével azóta sem haladtam tovább. Most azonban lehetőséget kaptam a Magnólia Kiadótól a legújabb könyvének elolvasására, és úgy éreztem, ezt viszont már nem szeretném kihagyni.
Én nemrégiben elhunyt művésznő, Vanessa Chapman egyik installációja kapcsán szörnyű dolog derül ki: emberi csontból készült. A kiállítást szervező múzeum – érthető okokból – kiemeli a művet, és meghagyja a Chapman hagyatékát kezelő alapítványnak, hogy járjon utána a rejtélynek. A felvetés, hogy esetleg az az emberi csont szándékosan került a szoborba, azért különösen izgalmas, mert Vanessa férje, Julian nem sokkal azelőtt tűnt el nyomtalanul, hogy ez az alkotás elkészült. A vagyonkezelő alapítvány egyik munkatársa, Becker kapja a feladatot, hogy kiderítse, Vanessa hol találhatta az emberi csontot, tudhatta-e, hogy az emberből származik, illetve lehetőleg azt is, hogy kié lehetett az a csont. Becker ezért ellátogat Eris szigetejére, ahol Vanessa annak idején élt, és ahol jelenleg Grace, a művésznő közeli barátja lakik. Grace hosszú éveken keresztül volt Vanessa egyik legfőbb bizalmasa, és Becker úgy sejti, kulcsfontosságú dolgokat fedhet fel számára a művésznő életéből.
Valójában az olvasás előtt nem sokat tudtam arról, miről fog szólni a könyv, és igencsak kellemesen érintett, hogy a művészetet helyezi a középpontjába. Sajnos nem különösebben értem a műalkotásokat, festményeket és szobrokat, amiért fáj is a szívem (egyelőre nem foglalkoztam azzal, hogyan lehetne ezt fejleszteni, lehet-e egyáltalán), ennek ellenére nem veszem rossz néven, ha az olvasmányaimban időnként megjelenik ez a világ. Most különösen azért örültem neki, mert a hatására végre kedvet kaptam, hogy befejezzem azt a számfestős képet, amit még fél évvel ezelőtt, tavasszal kezdtem el, és az utolsó simításokat azóta is halogattam. Lehet, hogy apróságnak tűnik számotokra, de úgy érzem, pont ilyen motivációra volt most szükségem, és nekem már csak ezért is megérte elolvasni ezt a könyvet.
Érdekes volt látni, hogy a művészvilág két fő aspektusa mennyire kontrasztosan jelenik meg ebben a regényben. Vanessa oldaláról a művészek szeszélyességét, féktelen vadságát, fegyelmezetlenségét látjuk visszaköszönni, tipikusan azt az életstílust és hozzáállást, amit általánosan gondolunk a művészekről. Vanessa ráadásul különösen idilli helyzetben van, hiszen már életében befolyt a munkáiból akkora összeg, amelyből megvehetett magának egy egész szigetet, rajta egy gyönyörű házzal és műteremmel, ami teljes mértékben kiszolgálja a munkájában és inspirálja őt. Valljuk be, a tehetséges alkotók közül is kevésnek adódik ilyen lehetősége, de valószínűleg a legtöbbük ilyenre vágyik. Ugyanakkor ott van a másik oldal, az alapítványé, ami megörökölte Vanessa Chapman minden munkáját és a jogokat, hogy kiállíthassa, eladhassa azokat. Láthatjuk, mennyire ridegen, érzelemmentesen állnak hozzá a feladathoz, kizárólag az a céljuk vele, hogy minél több bevételt sajtoljanak ki a műkedvelőkből, és nem törődnek sem magával az alkotóval, sem pedig azzal az eszmei értékkel, amit a művészete képvisel. Becker, az egyik központi szereplőnk üdítő átmenetet képvisel a két világ között: a vagyonkezelő alapítvány munkatársaként jár el, az ő érdekükben dolgozik, ugyanakkor kizárólag azért került oda, mert őszintén és mélyen rajong Vanessa Chapman munkásságáért, és tisztelettel viseltet mindaziránt, ami a nőnek valaha fontos volt.
Furcsa módon a történet nagy részét egyáltalán nem találtam érdekesnek, mégis, az olvasást nemigen tudtam abbahagyni. Ez valószínűleg abból fakad, hogy az alapítvány rideg pragmatikussága csalódást keltett bennem, dühített és lelombozott, hogy éppen olyan szervezet kezeli ezt az óriási vagyont és értéket, amely valójában nem törődik vele. Emiatt, épp A lány a vonatonhoz hasonlóan az elején nehezen helyezkedtem bele a történetbe. Még szerencse, hogy a kíváncsiságomat már az első fejezetek egyikében felkeltette az a kérdés, hogy vajon tényleg Vanessa ölte-e meg az egyébként undorítóan viselkedő férjét. Túl egyszerűnek tűnt ez a megoldás, ugyanakkor, a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján ez volt a legvalószínűbb felvetés. Ez volt tehát az, ami megragadott, de jelentősen hozzájárult az is, hogy a fejezetek is érdekfeszítően érnek véget, emiatt egyszerűen muszáj tovább olvasni.
Ezért történt, hogy egészen hamar, mindössze egy napon belül befejeztem az olvasást. Ezzel magamat is megleptem, de nem alakult volna így, ha nincs benne valami, ami nem fog meg. A történet egyébként a központi rejtélyen kívül (vagyis: hogyan került emberi csont az installációba) nemigen tartalmaz egyéb érdekes szálat, emiatt könnyen és gyorsan haladhat vele az ember, hiszen nem áll meg gondolkodni. Viszont ugyanakkor ez azt is eredményezte, hogy sajnos nem vált maradandóvá az élmény.
A végkifejlet egyszerre tetszett és nem. Az, miért nem, viszont egyáltalán nem olyan dolog volt, ami bármit is levonna a könyv értékéből. Szimplán arról van szó, hogy túlságosan kegyetlen volt az utolsó esemény, ami lelombozott és elszomorított. Ugyanakkor magá a kivitelezést imádtam, szerintem éppen ez illett ide, holott egyébként általában utálom azokat a lezárásokat, ahol nincs egyértelműen kimondva, mi történik.
Összességében a Kéksötét nem szerepel az évem kiemelkedő olvasmányai között, de az is igaz, hogy pontosan ezt vártam tőle. Nem volt maradandó és emlékezetes élmény, ugyanakkor haragudni sem tudok rá, hiszen kiváltotta belőlem azokat az érzéseket, amelyeket valószínűleg szeretett volna, ráadásul motivált egy általam régóta halogatott dolog befejezésére. De sajnos vannak hiányosságai is, például Grace (Vanessa barátja) előéletében sok vakfoltot érzékelek, amelyeket bővebben kellett volna kifejteni. Azoknak tudom elsősorban ajánlani a regényt, akik nem bánják, ha időnként egyszer olvasós történeteket vesznek a kezükbe, és érdeklik őket a művészetek.
Oldalszám: 352
Eredeti cím: The Blue Hour (2024)
Fordította: Török Krisztina
Műfaj: thriller, pszicho-thriller
.png)
.png)
