Ha szeretnéd megrendelni a könyvet, itt megteheted.

Állomáslista

Ha tetszett a bejegyzés, kövess Facebookon és Instagramon! Ha pedig szívesen olvasnál tőlem más témákban, nézz fel a Metaforaszennyezésre! ♥

A hygge életmód elég megosztó dolog lett mostanában. Valakit teljesen megvett és magával ragadott annak idején Meik Wiking könyve, míg mások nem értik, miért okoz örömet egy embernek néhány gyertya és puha takaró látványa… Én magam speciel nem a szkeptikus tábort erősítem. Maximálisan tudok azonosulni ezzel az életszemlélettel, amiben részben benne van az is, hogy teljesen oda és vissza vagyok mindenért, ami skandináv, de nem tagadhatom, hogy az introvertált, otthonülős énemet szólította csak meg igazán a hygge trend. Miután éveken keresztül hallgattam, hogy nem normális dolog, ha az ember a benti kuckózást élvezi mindennél jobban, Wiking könyve teljesen más szemléletmódot tárt elém ezzel kapcsolatban, ami segített elfogadnom az énem ezen részét – és ezért nem lehetek elég hálás neki.

Bevallom, először teljesen abban a hitben voltam, hogy a Hygge szerelem is egyfajta életmódkönyv, ezért igencsak meglepődtem, mikor egy regény formájú szöveggel találtam szemben magam. Kissé talán meg is ijedtem, mivel elképzelni sem tudtam, hogyan, milyen módon lehet beleszőni ezt az életérzést egy történetbe úgy, hogy az ne hasson túl erőltetettnek és direktnek, mégis legyen valami értelme... Nos, a helyzet az, hogy Rosie Blake-nek végül sikerült megcáfolnia minden kezdeti aggályomat, és egy igazán bájos, szívmelengető történetet alkotnia, amit szívesen újraolvasnék még párszor a későbbiekben.

A könyv főszereplője a dán származású Clara, aki a múltja elől menekülve céltalanul járja az angol településeket, amolyan titokzatos vándor benyomását keltve. Egy este az egyik falu kocsmájában ülve arra lesz figyelmes, hogy az egyetlen játékbolt tulajdonosa drámai körülmények között jelenti be: a veszteséges üzlet annyira elkeseríti, hogy inkább szabadságra megy egy időre. Clarát végtelenül elszomorítja, hogy a település egyre üresebbé és elhagyatottabbá válik, mivel a vállalkozások és a családok inkább a nagyvárosokba költöznek a biztos megélhetés reményében. Hiába átutazó csak, fejébe veszi, hogy mielőtt tovább indul, megpróbál megoldást keresni a helyzetre.

Egyelőre még csak ismerkedem a chick-lit műfajával, ezért mikor olvastam, nem volt könnyű túltennem magam azon, mennyire irreálisnak hat a regény alapgondolata. Nem tudom elképzelni, a valóságban kinek jutna eszébe megkérni egy vadidegen embert, hogy hadd lakjon az otthonában, amíg az a nyaralását tölti, és hadd vezesse közben az üzletét is – pedig a Hygge szerelemben pontosan ez történik. Miután Clara szemtanúja lesz annak a bizonyos jelenetnek a kocsmában, felkeresi az éppen csomagoló játékbolt-tulajdonost, Louisát, és minden különösebb nehézség nélkül megkapja a kulcsokat tőle.

Nem mondom, hogy a falu népe olyan könnyen a bizalmába fogadja Clarát, mint ahogyan Louisa tette, de ez a jelenet számomra elég szürreális volt ahhoz, hogy elgondolkozzak a regény félbehagyásán. Végül ez a furcsa kezdés épp az ellenkező hatást váltotta ki: túlságosan felkeltette a kíváncsiságomat, különösen az a része, honnan jön Clara és mik a tervei az üzlettel. Akadt még néhány hasonlóan irreális elem a cselekményben később is, de a chick litekre jellemző bájos, békés stílus miatt ezeket már könnyedén elengedtem, és így igazán élvezhetővé vált a történet.

A szerelmi szállal kapcsolatban is volt sajnos mit kifogásolnom. Kétségtelen, hogy Clara és a férfi között megvan az a bizonyos kémia, és remekül össze is illenek, ám az, ahogyan a viszonyuk alakult, számomra túl komolytalan volt. Úgy gondolom, az egészséges kapcsolat egyik alapja a bőséges kommunikáció, de ez kettejük között a legkevésbé sem volt elégséges. Hiányoltam a hosszú beszélgetéseket, illetve a közös jeleneteik többségét is egy bizonyos mértékű távolságtartás jellemezte, ami miatt nem tudtam igazán beleélni magam a kapcsolatukba.

A regény mélypontja azonban egyértelműen Louisa beszélő papagája volt. Azt már tényleg képtelen voltam elfogadni, hogy ez az állat nem csupán megtanulta az ikonikus filmek ikonikus mondatait, de ezeket épp a megfelelő pillanatban, az adott helyzethez tökéletesen illően szúrja be. Lady CaCa (ráadásul) számomra kifejezetten idegesítő eleme volt ennek a könyvnek.

Mindez alapján úgy tűnhet, nem vált a szívem csücskévé a Hygge szerelem, de ez nincs így. Nem mostanában olvastam, de még mindig átmelengeti a lelkemet, ha rá gondolok. Nagyon bájos, kellemes és könnyed élmény volt, amit szívesen fogok népszerűsíteni, különösen az őszi-téli időszakban.

Hihetetlenül tetszett benne az, amitől az elején tartottam – és szerintem ha másért nem, ezért igazán megéri elolvasni a könyvet. A hygge életérzés fantasztikusan van beépítve a történetbe, mi több, tulajdonképpen kulcsfontosságú része a cselekménynek. Az írónő nem ennek a bemutatására fókuszál (az Meik Wiking és társainak feladata), hanem a gyakorlati alkalmazására, illetve az ember közérzetére gyakorolt pozitív hatására. Lenyűgöző volt megfigyelni, ahogy Rosie Blake néhány egyszerű, gyertyákkal, lámpásokkal, plédekkel és egyebekkel kapcsolatos jelenet leírásával megteremti azt a bizonyos hygge hangulatot a történethez.

Összességében a Hygge szerelem a kevésbé jól kivitelezett elemek ellenére is rendkívül élvezetes olvasmány, ami tökéletes kikapcsolódást nyújthat egy őszi-téli hétvégére, vagy akár az ünnepekre. Egyszerű, lassú lefolyású cselekmény jellemzi, és mentes a felkavaró történésektől, mégsem válik unalmassá és vontatottá egy percre sem. Olvasás közben végig arra gondoltam, milyen jól mutatna ez a sztori a filmvásznon, szóval remélem, hogy előbb-utóbb valaki felfigyel rá.

Linkek: Moly || Goodreads || megrendelés || beleolvasás

A játékunkhoz összekevertük néhány, Magyarországon is népszerű életmódkönyv-szerző nevének betűit. Ahhoz, hogy részt vehessetek a sorsolásban, nincs más dolgotok, mint kitalálni, kire gondolhattunk, és a megfejtést beírni a Rafflecopter dobozba (esetleg a könyvének címével együtt, de ez nem kötelező).

a Rafflecopter giveaway

11.18. Readinspo

11.19. Readinspo extra (idézetek)

11.21. Csak olvass!

11.23. Betonka szerint a világ...

11.25. A Szofisztikált Macska

11.27. Deszy könyvajánlója

Köszönöm, Anne. Ez sokat jelent nekem. Szerintem Nikolai valószínűleg feltaláló és vállalkozó lenne - tudod, egy különc figura, aki hatalmas összegeket adományoz jótékony célokra, és aztán egy versenyautó prototípusával véletlenül belehajt valaki villájába. Nina egy testtudatos blogot vezetne, és megríkatná az internetes trollokat. A többiekben nem vagyok biztos, kivéve, hogy Inej ugyanúgy a jóért harcolna, Kaz pedig átverésekben venne részt.

Diana rengeteg embernek jelent sokat, ezért határozottan éreztem annak az elvárásnak a súlyát, hogy mind a karaktere, mind a története hozzá hű legyen. Ugyanakkor rá akartam nyomni a saját bélyegemet is Themyscira kultúrájára, és olyan Amazon-mitológiát alkotni, ami bármilyen kultúrából érkező, csatában elesett bátor nőnek megengedi, hogy belépjen a szigetre. És szerettem volna mutatni az olvasóimnak egy sebezhető Dianát is - egy lányt, aki épp tanulja, hogyan váljon hőssé. Rengeteg, rengeteg különböző verziója van a Wonder Woman legendának, szóval bizonyos elemeket átvettem, míg másokat egyáltalán nem.

Az írásfolyamat egészen más volt. Sokkal több embernek kellett aláírnia az elképzeléseimet, és néha kompromisszumokat is kellett kötni - ami, őszintén, nem a specialitásom. De végül megérte, mivel imádom Dianát, és a története részévé válhattam.

Nem egy felemelő válasz, de a nagyapámat. Igazából nem volt író, de így újra láthatnám őt, szóval kihasználnám a kiskaput.

De talán Stephen Kinget. Vagy J. K. Rowlingot. Vagy George R. R. Martint. Vagy Louise Erdrichet. Vagy Neil Gaimant. Kit akarok becsapni? Túl szégyenlős vagyok ahhoz, hogy bármelyikükkel is együtt írjak. Csak ülnék ott vigyorogva, mint egy idióta, és nem csinálnék semmit. Egyébként szerintem együtt írni valakivel nagyon kockázatos vállalkozás. Még akkor is, ha szereted a másik a munkásságát, nem tudhatod, az ő módszerei mennyire működőképesek a tiéddel együtt.

Nagy hangsúlyt fektettem ókori görög vallási hiedelmekre és rituálékra, különösen a miasma és az athanatos eszméire. Megvizsgáltam több Amazon-mítosz inspirálta történetet is, és igyekeztem beleszőni őket Themyscira kultúrájába, történelmébe és törvényeibe.

Az az érdekes, hogy ha Wonder Womanről írsz valamit, az nem csak azt jelenti, hogy minden korábban megjelent Wonder Woman-történetet figyelembe kell venned, de azt is meg kell nézned, milyen nyomot hagyott a kultúránkon. Hasonló élményem volt a The Language of Thorns című könyvem írása közben.

Csodás ezt hallani. Nagyon örülök, hogy megtaláltad az utad vissza a történetekhez.

Én, amikor úgy érzem, épp krízisben vagy olvasási válságban vagyok, a képregényekhez és illusztrált regényekhez fordulok. Van valami abban, ahogyan a történeteik kibontakoznak, és ez segít más szemmel gondolkodni a saját munkámról. Ezek felérnek egy valódi függővég-mesterkurzussal is. Most épp a Sagáért és a Monstressért vagyok oda - meg természetesen a Bitch Planetért. Egy másik kedvenc az Absolute Court of Owls.

Szerintem egy dolgot érdemes szem előtt tartani: amikor az írói válságról beszélünk, akkor valójában több különböző dolog jöhet szóba. Néha egyszerűen nem tudod, merre haladjon tovább a cselekmény, néha önbizalomhiánnyal és erős önkritikával küzdesz, néha pedig a válság annak a tünete, hogy nincs minden rendben a mentális egészségeddel. Szóval próbálok figyelni arra, mi zajlik valójában a fejemben, és megengedek magamnak egy kis pihenést.

Nagyon sokan vannak. A vad kollégiumi szobatársaim, a Los angelesi csapatom, akik naponta inspirálnak, illetve a csodás anyukám, aki egyedülálló szülő volt a gyerekkorom nagy részében. És ott vannak azok a hihetetlen nők is, akikkel a könyvkiadás révén találkoztam. A YA műfaj világában többségben vannak a nők, ami azt jelenti, hogy rengeteg Amazonnal találkozhatsz.

Egy költő, aki meghal egy bevezetésben? Vagy talán egy boszorkány, aki hegyi barlangban él, és halálra rémíti az utazókat. Mindenki nálam villásreggelizne, és játszanánk néhány kört a "Pisiltesd be a Túrázót" nevű társassal.

Ha szeretnéd megrendelni a könyvet, itt megteheted.

A Könyvmolyképző kiadó idén egy új sorozattal örvendeztetett meg bennünket, melyben neves szerzők a DC univerzum legnépszerűbb szuperhőseinek történetét gondolják újra. Nem sokkal a Sarah J. Maas-féle Macskanő-verzió megjelenése után most Wonder Woman karaktere kap egészen új megvilágítást, melyet Leigh Bardugo fantasztikus képzelőerejének köszönhetünk. Tartsatok velünk a turnén, és játsszatok a nyeremény könyvpéldányért!

Nyereményjáték

Állomáslista

Amióta megismerkedtem Meik Wiking Hyggéjével, nem szokásom nemet mondani az életmódkönyvekre – különösen, ha az adott példány egy távoli ország, egy másfajta kultúra gondolkodásmódját tárja elém. Bár elsősorban a skandináv térségről szólók állnak közel hozzám, de az utóbbi időben egyre több távol-keleti témát feldolgozó irományba is belebotlottam. A Sinrin-joku, Wabi sabi, Ezerarcú Japán és társai kivétel nélkül nagy hatással voltak rám, ezért egyre bátrabban nyúlok már a hasonló életbölcsességeket terjesztő könyvekhez. Nem is volt kérdés, hogy Héctor García és Francesc Miralles Icsigo-icsiéje érdekelni fog-e. A szerzőpáros két korábbi, Ikigai-t körüljáró írása már régóta várólistás, így pedig csak még ígéretesebbnek tűnt a legújabb munkájuk.

De mi is pontosan az a bizonyos icsigo-icsie? A kifejezés értelmét már a borítón lévő szöveg is megelőlegezi számunkra, de sokkal mélyebb jelentése van, mint ahogy az elsőre tűnhet. Az icsigo-icsiét a japánok mintegy emlékeztetőként szokták használni arra, hogy minden pillanat egyszeri és megismételhetetlen; semmit sem élünk át kétszer ugyanúgy, ezért a jelen történéseivel valóságos kincsként kell bánnunk. És ezt csupán úgy tehetjük meg, ha a figyelmünk nem kalandozik el közben.

A könyv célja, hogy olyan életstílus felé tereljen minket, melyben megbecsüljük és kiélvezzük még az életünk jelentéktelenebbnek tűnő momentumait is. Amellett, hogy feltárja előttünk az icsigo-icsie értelmét és eredetét, segít abban is, hogy magunkévá tegyük és beépítsük a mindennapjainkba ezt a gondolkodásmódot. Ha pedig sikerül, az garancia arra, hogy a korábbinál teljesebb és boldogabb életet élhetünk – hiszen ha minden percnek értéke van, sokkal pozitívabb módon tekintünk a világra is.

A könyvet már önmagában kézbe venni is élmény. Rendkívül igényes kiadvány, mind a borítójának, mind pedig a tartalmának szépsége az egyszerűségében rejlik. A minimális súlya, átlagosnál kisebb mérete és rövidsége miatt akár komolytalannak is tűnhet, de meglepően tartalmas, sokoldalú irományról van szó, aminek megéri esélyt adni.

Kezdetben én is bizonytalan voltam – főleg, mikor észrevettem, hogy a szerkesztő több ponton is kijavította a szerzők téves ismereteit. Nem lényeges dolgokról volt szó, és csupán elenyésző mennyiségben fordult elő nem is Japánhoz kötődő tényekkel, ám megfordult a fejemben, mennyire bízhatok ezek után a könyvben leírtakban… A bevezetőn kívül azonban már nem történt ilyesmi, és a tartalom is egyre inkább magával ragadott, így a kételyeimről hamar megfeledkeztem.

Az Icsigo-icsie rengeteg értékes gondolatot és gyakorlati tanácsot is tartalmaz, ezért érdemes minimum cetliket, de inkább egy jegyzettömböt is a közeledben tudni olvasás közben. Mivel többféle aspektusból járja körül a témát, szerintem mindenki találhat benne valamit, amit igazán magáénak érez, amivel azonosulni tud, és azt megéri elraktározni a későbbiekre.

Engem a legjobban talán az fogott meg benne, amit és ahogyan a különböző jelenségekről ír. Egyik sem volt ismeretlen számomra, de még így is tudott újat, vagy legalább érdekeset mondani velük kapcsolatban. Az amor fati például úgy vált évekkel ezelőtt az életfilozófiám sarokkövévé, hogy egészen eddig a nevét sem tudtam (vagy, hogy egyáltalán van neki), a hedonista megszokás pedig az aktuális dilemmám legfőbb okozója – és erre könyv hívta fel a figyelmemet.

Mindemellett az Icsigo-icsie számos érdekességet, személyes történetet, és még mesét is tartalmaz, amelyek mind az életmód követésének jótékony hatásaira fókuszálnak. Szó esik például arról, milyen icsigo-icsiéhez kötődő rituálé volt Steve Jobs sikerének egyik forrása, vagy éppen milyen kreatív módon alkalmazhatjuk a dobókockát a döntéseink megkönnyítéséhez. Beszél arról is, hogyan használjuk az érzékszerveinket a pillanat minél teljesebb megéléséhez, vagy éppen, hogy az alapvető érzelmeink (öröm, félelem, bánat, harag) miképpen befolyásolják a múlthoz, jelenhez és jövőhöz való viszonyunkat.

Összességében az Icsigo-icsiét őszinte örömmel és elégedettséggel csuktam be, azzal a biztos tudattal, hogy ezt gyakran újra fogom még olvasni. Sokat adott nekem, és bízom benne, hogy mások is felfedezik maguknak – akár ennek a bejegyzésnek a hatására.

Linkek: Moly || Goodreads || megrendelés

Mivel az Icsigo-icsie című könyv igyekszik rávezetni minket arra, hogyan változtathatunk az életünkön és az életmódunkon a jó irányba, úgy gondoltuk, hogy a játékunkkal felhívjuk a hozzá hasonló kiadványokra a figyelmeteket. Az állomásokon található borítórészletek alapján ki kell találnotok az életmódjavító könyvek CÍMÉT, és beírni a rafflecopter megfelelő rubrikájába! 

[Blogturné Klub]

11.06. Hagyjatok! Olvasok! (Borítómustra)

11.08. Spirit Bliss Sárga könyves út

11.11. Booktastic Boglinc

11.14. Readinspo

11.16. Hagyjatok! Olvasok!

A Könyvmolyképző (szerintem) idei egyik legizgalmasabb újdonsága a DC Icons sorozat, amelyben ismert YA szerzők gondolják újra a képregény-univerzum legnépszerűbb karaktereinek történetét. A széria nálunk a Sarah J. Maas-féle Macskanővel debütált idén nyáron, ami, bár messze nem a legjobban kivitelezett regény a világon, de nem tántorított el attól, hogy próbát tegyek a többi rész elolvasásával is. Hiába nem rajongok alapvetően a szuperhősös sztorikért, a sorozat alapötlete olyannyira megfogott, hogy biztosan nem fogom félbehagyni – még akkor sem, ha a többi epizód is ehhez hasonló színvonalú lesz. Szerencsére a Wonder Woman után látok rá némi esélyt, hogy ennek az ellenkezőjét tapasztalom majd.

A történetünk főhőse, Diana a világtól elzárva él egy kizárólag nők által lakott szigeten, valahol a Földközi-tenger vidékén. Themyscira maga a földi paradicsom: végtelenül békés, háborítatlan hely, ahol mindig süt a nap, nem múlik az idő, és nem érintik őket a világ problémái. Csak az arra érdemesek léphetnek be ide, azok, akik hősi halált haltak, és utolsó pillanataikban valamelyik női istenséghez fohászkodtak. Ez alól egyetlen kivétel van: maga Diana, Themyscira hercegnője. A lány a sziget uralkodójának gyermeke, az istenek kegyéből születhetett meg – ő azonban ezt inkább átoknak éli meg, mint áldásnak. Mivel rendszeresen emlékeztetik rá, hogy még nem érdemelte ki a helyét Themyscirán, Diana folyamatosan keresi az alkalmat a bizonyításra.

Egy nap a lány szemtanúja lesz egy hajótörésnek, épp a themyscirai tenger határának közvetlen közelében. Bár tudja, hogy tiltják a törvényeik, mégis partra segíti az egyetlen túlélőt. Ekkor még nem is sejti, hogy a találkozásuk mennyire sorsszerű – Aliáról ugyanis hihetetlen módon kiderül, hogy rendkívüli természetfeletti erők munkálkodnak benne. Ő egy háborúhozó, vagyis már önmagában a jelenléte képes konfliktust generálni az emberek között, a képességének fejlődése pedig akár a következő világháború kirobbanásához is vezethet.

Az első dolog, ami feltűnt az olvasás során, hogy azok a hibák, amelyek számomra annyira élvezhetetlenné tették a Macskanőt, ebben a regényben nincsenek jelen. Sarah J. Maas írásában azt kifogásoltam, hogy lélektelen a stílusa, csupán események egymás utáni felsorolásából áll, mintha inkább forgatókönyvnek készült volna eredetileg. Bardugo viszont már az elejétől kezdve remekül bánt a szavakkal, az érzések, a táj és a körülmények leírásával, ami pedig igazi felüdülést jelentett az előző részhez képest.

Az átírás alapgondolata, vagyis a háborúhozó megjelenése izgalmas és újszerű sztorit ígért, amit részben meg is kaptunk, ám azért éreztem hiányosságokat is ennek kapcsán. Magáról a képességről annál többet, mint amit fent leírtam, nemigen tudunk meg a könyv végére sem, ezért sajnos bőven maradtak bennem kérdések. Miért eltérő mértékű például a korábban élt háborúhozók ereje? Miért éppen Alia miatt következett volna be a világvége? Szerintem a történetnek ez az eleme igazán megérdemelt volna egy bővebb kifejtést – vagy egyáltalán részletesebb kidolgozást.

Minderre azonban kifejezetten jó ellensúlyt képez Diana karaktere, mint a cselekmény mozgatórugója. Sokkal ésszerűbb lenne a könnyebb utat választania, és megszabadulnia Aliától a világ megmentése érdekében – hiszen egy ember halála milliók halálához képest “semmiség”. Dianát viszont hajtja a bizonyítási vágy és az egyre mélyülő barátságuk, ezért inkább vállalja a végére már lehetetlennek látszó küldetést: vagyis “kigyógyítani” Aliát a háborúhozóságból.

A könyv kifejezetten élvezetes themyscirai jelenetekkel indul, amiben Bardugo remekül bemutatja mind az amazonok mindennapjait, mind pedig Diana belső konfliktusának eredetét és a motivációját. A középső szakasz kissé eseménytelen és unalmas, amin az erőltetettnek ható, igazán elhanyagolható szerelmi szál sem képes segíteni (mert ugye nincs YA romantika nélkül). Ellenben a két lány közötti barátság kialakulását, majd elmélyülését élmény követni, ez ezeken az oldalakon a leghangsúlyosabb.

A történet végkifejletét sem volt felemelő élmény olvasni. Bár a főgonosz kilétére ekkor derül fény, ez az információ nem tudott meglepetést okozni számomra, mivel a karaktere eleve végig gyanús volt. Ehelyett ráadásul mérges is voltam, hiszen a személyiségét egy egész könyvön keresztül építgette az írónő, csak azért, hogy az utolsó oldalakon hirtelen teljesen kifordítsa önmagából, és ezzel nyoma vész annak az embernek, akit a korábbiakban megismerhettünk. Az akció azonban innen a legkevésbé sem hiányzik, szóval nem volt nehéz túljutni ezen a szakaszon.

Összességében hiába volt tele a Wonder Woman – A háborúhozó kifogásolható részletekkel és jelenetekkel, mégis képes voltam élvezni és szeretni a történetet. Fényévekkel jobban sikerült kivitelezni, mint a Macskanő – Lélektolvajt, így azoknak is bátran tudom ajánlani, akik az utóbbi hatására elbizonytalanodtak a sorozatban.

Linkek: Moly || Goodreads || megrendelés || beleolvasás

A játékunk ezúttal az erős női főszereplők köré épül. A feladatotok, hogy a bejegyzésekben szereplő képek vagy idézetek alapján kitaláljátok, melyik történet hősére gondoltunk, illetve mi a neve az adott karakternek. Az idézetek esetében elegendő csak a könyv címét beírnotok a Rafflecopter dobozba.

11.11. Readinspo

11.13. Dreamworld extra (idézet)

11.15. Sorok között

11.17. Readinspo extra (interjúfordítás)

11.19. Olvasónapló

11.21. Deszy könyvajánlója

11.23. Csak olvass!

11.25. Dreamworld

11.29. Fanni’s Library

12.01. Hagyjatok! Olvasok!

A sci-fi az a műfaj, amely könyvek terén eddig szinte teljesen kimaradt az életemből. Egyetlen, ténylegesen ide sorolható regénnyel ismerkedtem csak még (ami ráadásul ugyanezen a bolygón játszódik): Andy Weirtől A marsival. Bár mind a könyv, mind pedig a belőle készült filmadaptáció (Mentőexpedíció, 2015) nagy kedvencem lett, maga a zsáner pusztán ennek az élménynek a hatására nem fogott meg különösebben. A Marsbéli krónikákat is sokkal inkább a szerző, mint a téma miatt olvastam el. Ray Bradbury nevével gyakran találkozom könyvekben és irodalomról olvasva, így az, hogy nem ismer(t)em az egyébként meghatározó, a sci-fi műfajában nagy jelentőségű munkásságát, egyre frusztrálóbbá vált számomra az utóbbi időben.

Egyik legnépszerűbb művét, a Marsbéli krónikákat idén az Agave nem csupán új köntösbe öltöztette, de ki is egészítette. Az eredeti könyvet alkotó, viszonylag összefüggő történetek mellé olyan, Marsról szóló vagy ezzel kapcsolatos novellák is kerültek, amelyek eddig csak máshol, vagy magyar nyelven egyáltalán nem jelentek meg. Magáról a kötetről egyébként úgy tartják, hogy ez a science fiction műfaj alapköve.

Az első felét – az eredeti Marsbéli krónikákat – is különálló, de mégis összekapcsolódó novellák alkotják. Ezek ugyan önmagukban is kerek, egész történetek, de szerintem egymás kontextusában nyernek csak igazán értelmet. A közöttük lévő kapcsolat elsősorban a marsi világ, civilizáció kiépítésében és abban a néhány visszatérő karakterben nyilvánul meg, akik egy-egy későbbi szöveg jeleneteiben is szerepelnek, vagy csak megemlítik a korábbi tetteiket. Ez a szakasz tehát, bár novellákból áll, de súrolja a regény műfajának határát.

A történetek a könyv első felében időrendileg lineárisak. A szerző az évszámot és a hónapot határozza meg a novellák címében, 1999. januárjától 2026. októberéig változatos időközönként van egy-egy bejegyzés. Néha egészen nagyot is ugrunk az időben (van, hogy több mint 20 évet), így a köztes időszakban történtekről keveset tudhatunk meg. Bár a lényeget nagyjából ki lehet következtetni a párbeszédekből, de sajnos azért bőven maradt bennem kérdés a végén is.

Ettől függetlenül a Marsbéli krónikák ezen szakasza rendkívül élvezetes volt számomra. Izgalmas és fordulatos történeteket talált ki a szerző, amelyek a rövid (átlagosan 10-20 oldal) terjedelmük ellenére is tökéletesen tartalmasak voltak. Nem lehetett könnyű minden, a marslakókkal és bolygójukkal kapcsolatos elképzeléseit novellákba a sűríteni úgy, hogy az érthető is legyen az olvasó számára, és ezen felül valamiféle tanulságot is tartalmazzon – de minden esetben sikerült. A kedvencem a “S ragyog még a holdsugár” című történet volt, elsősorban Spender karaktere miatt, akit archeológus lévén annyira lenyűgöz a marsi civilizáció nagyszerűsége, hogy drasztikus lépéseket tesz a megmentése érdekében.

És ha már itt tartunk, érdemes kitérni arra is, hogyan képzelte el Bradbury a “Mars-lakókat” és a társadalmukat. Sajnos erről jóval kevesebbet tudunk meg, mint amennyire én speciel kíváncsi lettem volna, de a lényeg – barna bőr, sárga szem, képesség a telepátiára és hipnózisra – alapján nem nehéz elképzelnem őket. A legjobban az az információmorzsa tetszett, ami épp a “S ragyog még a holdsugár”-ban hangzik el: a civilizáció fejlődése a miénkéhez hasonló volt, de ők egy ponton megálltak, akkor, amikor nekünk is kellett volna. Nem akarnak többet, nem elégedetlenkednek, és képesek harmóniában élni a természettel. Az az apróság viszont számomra kissé zavaró volt, hogy bizonyos szempontból Bradbury túlságosan is hozzánk hasonlónak képzelte el őket: létezik náluk a házasság intézménye, dolgoznak, házakban laknak… És még a nemi szerepek is megegyeznek (mármint ami a szövegek keletkezési idejében, vagyis a 40-es, 50-es évkeben jellemző volt): a feleségek másodrangúak a családban, minden fontos lépésről a férj dönt, és az asszony a férfihoz rohan, ha valamit nem tud önállóan elintézni.

A könyv második szakasza – a kiegészítésként bekerült novellák – már nem kapcsolódnak olyan szorosan egymáshoz, mint az első rész szövegei. Egy-egy visszatérő szereplő vagy név itt is akad, de a történetek tökéletesen érthetők egymástól és az előzményektől függetlenül is. Az egyedüli kapcsolat közöttük a téma: vagy a Marson játszódnak, vagy a bolygó gyarmatosításáról szólnak. A koherencia hiánya miatt talán, de ezt a szakaszt kevésbé kedveltem, ám ez nem jelenti azt, hogy ne lettek volna itt is emlékezetes novellák. Az Új pálya című például azon az izgalmas gondolaton alapszik, hogy mi lenne, ha ezúttal a fehérek kerülnének kisebbségbe egy feketékből álló közösségben… 

Valójában azonban Bradbury Marsbéli krónikái nem is igazán a Marsról szólnak. A szövegek elsődleges témája és mondanivalója az emberi természettel, viselkedéssel kapcsolatos, éles társadalomkritikát fogalmazva meg ezzel. A történetek jól példázzák, hogyan viszi magával az ember ugyanazokat a problémákat, amik megnyomorították és tönkretették, hiába kap nagyszerű lehetőséget az újrakezdésre, illetve hogyan bánik az “útjában álló”, idegen civilizációkkal. Szemlélteti azt is, mi a probléma a gyarmatosítással: a kezdeti, reményteli attitűd, amivel az új világhoz viszonyulunk, szép lassan átfordul egy haszonleső, magunkat dominánsnak gondoló szemléletbe, ami tönkretesz minden, eddig jól működő dolgot az adott területen.

Összességében a Marsbéli krónikák, bár nem szerettette meg velem a sci-fi műfaját, de mindenképpen emlékezetes élményt nyújtott. A novellákon keresztül hihetetlenül jól reprezentálja, milyenek is vagyunk mi, homo sapiensek valójában, és mi lesz velünk mindig is a gond. A keletkezésük óta eltelt már jó néhány évtized, de még ma is egészen aktuális kérdéseket, problémákat feszegetnek ezek a szövegek, amely miatt maximálisan megéri tenni velük egy próbát.

Linkek: Moly || Goodreads || megrendelés || beleolvasás

Ray Bradbury 1950-ben megteremtette a sci-fi alapkövét, az Agave kiadó pedig idén felújított, kibővített kiadásban hozta el a magyar olvasók számára. Az új kiadás olyan novellákat is tartalmaz, melyeket máshol eddig nem olvashattunk magyarul. 

Tartsatok bloggereinkkel, hogy esélyetek legyen megnyerni a kiadó által felajánlott példányt.

Ha már szóba kerültek a marslakók, ideje, hogy megismerkedjünk néhány földönkívülivel. A feladatotok csak annyi, hogy az állomásokon található képek alapján megnevezzétek nekünk a különböző űrlényeket, és beírjátok a Rafflecopter megfelelő sorába.

11.02. Spirit Bliss

11.04. Nem félünk a könyvektől

11.06. Flora the Sweaterist

11.08. Booktastic Boglinc

11.10. Readinspo

Az utóbbi időben nem kis megdöbbenéssel figyelem, mennyire divatos dolog lett sok szobanövényt tartani a lakásban – és itt sok alatt nem pusztán az ablakpárkányok telerakását értem, hanem azt a dzsungelszerű állapotot, amikor az ember már szinte a saját kényelmét is feláldozza a növényei oltárán. Nem mondom azt, hogy nem értem meg (gyönyörűek tudnak lenni ezek a dzsungelek, ha valaki képes minden példányát életben tartani), de az én életemben sosem játszott olyan nagy szerepet a természet, hogy magamtól eszembe jusson akár csak egy kaspónyi zöldet nevelgetni az életteremben. És tudom, hogy ez valahol elég szomorú. Talán éppen ez volt az oka, hogy felfigyeltem Summer Rayne Oakes könyvére – egyrészt kíváncsi voltam, honnan ered ez az őrület a szobanövények iránt, másrészt arra is kerestem a választ, én magam hogyan tudnék nyitottabbá válni ezen a téren.

Mint szinte mindenki más, én is arra számítottam, hogy a Barátom, a filodendron elsősorban egyfajta növénygondozási kalauznak, kézikönyvnek íródott, amelyből megtudom például, milyen igényei vannak a legnépszerűbb szobanövényeknek, hogyan szaporítsam a szukkulenseket, és miként élesszem fel az elszáradt példányokat. Titkon azt reméltem, olyan profi növényguruvá tesz majd, mint amilyen a nagymamám… Ehelyett már a bevezetőben kiderült számomra, hogy sokkal inkább egyfajta életmódkönyvről van szó, ami az emberek természethez való hozzáállásán próbál változtatni.

Maga Summer Rayne Oakes egyébként nagy eséllyel nem ismeretlen a növényimádók számára. YouTube csatornáján és Instagram oldalán is évek óta minden erejével igyekszik segíteni azokat, akik zöldebbé szeretnék tenni az életterüket. A korábbi modell az érintetlen természet közvetlen közelében nőtt fel, ahol ráadásul minden szükséges élelmet saját maguknak termeltek meg a családi farmon, éppen ezért számára óriási váltás volt, mikor a munkája miatt New Yorkba kényszerült költözni. Olyannyira nehéz volt elszakadnia a természettől, hogy brooklyni lakásából valóságos erdőt csinált: jelenleg több mint 500 növényfaj ezernél is több példányát gondozza a város közepén, a négy fal között.

Összességében a Barátom, a filodendron kétségkívül hasznos és elgondolkodtató olvasmány, amit nem csupán a magukat crazy plant lady-nek vallók fognak imádni. Én magam nem lettem tőle növényőrült, de teljes mértékben megválaszolta azt a kérdésemet, mire és miért jó felhalmozni őket, így lehetséges, hogy előbb-utóbb az én szobámba is bekerült majd egy anyósnyelv vagy Monstera.

Linkek: Moly || Goodreads || megrendelés

A Blogturné Klub tagjai között is bőven akadnak igazi növényrajongók. A játék során megmutatjuk a(z egyik) kedvenc növényünket, nektek pedig csak annyi a feladatotok, hogy megírjátok a képen látható egyed nevét. Bármilyen verziót elfogadunk, legyen az a hivatalos latin, a magyar(ok), vagy akár az angol elnevezés. A lényeg, hogy azonosítsátok be nekünk a kép és az információ  alapján a példányt.

10.27. A Szofisztikált Macska

10.29. Bookstatic Boglinc 

10.31. Readinspo

11.02. Hagyjatok! Olvasok!