A Könyvmolyképző (szerintem) idei egyik legizgalmasabb újdonsága a DC Icons sorozat, amelyben ismert YA szerzők gondolják újra a képregény-univerzum legnépszerűbb karaktereinek történetét. A széria nálunk a Sarah J. Maas-féle Macskanővel debütált idén nyáron, ami, bár messze nem a legjobban kivitelezett regény a világon, de nem tántorított el attól, hogy próbát tegyek a többi rész elolvasásával is. Hiába nem rajongok alapvetően a szuperhősös sztorikért, a sorozat alapötlete olyannyira megfogott, hogy biztosan nem fogom félbehagyni – még akkor sem, ha a többi epizód is ehhez hasonló színvonalú lesz. Szerencsére a Wonder Woman után látok rá némi esélyt, hogy ennek az ellenkezőjét tapasztalom majd.

A történetünk főhőse, Diana a világtól elzárva él egy kizárólag nők által lakott szigeten, valahol a Földközi-tenger vidékén. Themyscira maga a földi paradicsom: végtelenül békés, háborítatlan hely, ahol mindig süt a nap, nem múlik az idő, és nem érintik őket a világ problémái. Csak az arra érdemesek léphetnek be ide, azok, akik hősi halált haltak, és utolsó pillanataikban valamelyik női istenséghez fohászkodtak. Ez alól egyetlen kivétel van: maga Diana, Themyscira hercegnője. A lány a sziget uralkodójának gyermeke, az istenek kegyéből születhetett meg – ő azonban ezt inkább átoknak éli meg, mint áldásnak. Mivel rendszeresen emlékeztetik rá, hogy még nem érdemelte ki a helyét Themyscirán, Diana folyamatosan keresi az alkalmat a bizonyításra.

Egy nap a lány szemtanúja lesz egy hajótörésnek, épp a themyscirai tenger határának közvetlen közelében. Bár tudja, hogy tiltják a törvényeik, mégis partra segíti az egyetlen túlélőt. Ekkor még nem is sejti, hogy a találkozásuk mennyire sorsszerű – Aliáról ugyanis hihetetlen módon kiderül, hogy rendkívüli természetfeletti erők munkálkodnak benne. Ő egy háborúhozó, vagyis már önmagában a jelenléte képes konfliktust generálni az emberek között, a képességének fejlődése pedig akár a következő világháború kirobbanásához is vezethet.

Az első dolog, ami feltűnt az olvasás során, hogy azok a hibák, amelyek számomra annyira élvezhetetlenné tették a Macskanőt, ebben a regényben nincsenek jelen. Sarah J. Maas írásában azt kifogásoltam, hogy lélektelen a stílusa, csupán események egymás utáni felsorolásából áll, mintha inkább forgatókönyvnek készült volna eredetileg. Bardugo viszont már az elejétől kezdve remekül bánt a szavakkal, az érzések, a táj és a körülmények leírásával, ami pedig igazi felüdülést jelentett az előző részhez képest.

Az átírás alapgondolata, vagyis a háborúhozó megjelenése izgalmas és újszerű sztorit ígért, amit részben meg is kaptunk, ám azért éreztem hiányosságokat is ennek kapcsán. Magáról a képességről annál többet, mint amit fent leírtam, nemigen tudunk meg a könyv végére sem, ezért sajnos bőven maradtak bennem kérdések. Miért eltérő mértékű például a korábban élt háborúhozók ereje? Miért éppen Alia miatt következett volna be a világvége? Szerintem a történetnek ez az eleme igazán megérdemelt volna egy bővebb kifejtést – vagy egyáltalán részletesebb kidolgozást.

Minderre azonban kifejezetten jó ellensúlyt képez Diana karaktere, mint a cselekmény mozgatórugója. Sokkal ésszerűbb lenne a könnyebb utat választania, és megszabadulnia Aliától a világ megmentése érdekében – hiszen egy ember halála milliók halálához képest “semmiség”. Dianát viszont hajtja a bizonyítási vágy és az egyre mélyülő barátságuk, ezért inkább vállalja a végére már lehetetlennek látszó küldetést: vagyis “kigyógyítani” Aliát a háborúhozóságból.

A könyv kifejezetten élvezetes themyscirai jelenetekkel indul, amiben Bardugo remekül bemutatja mind az amazonok mindennapjait, mind pedig Diana belső konfliktusának eredetét és a motivációját. A középső szakasz kissé eseménytelen és unalmas, amin az erőltetettnek ható, igazán elhanyagolható szerelmi szál sem képes segíteni (mert ugye nincs YA romantika nélkül). Ellenben a két lány közötti barátság kialakulását, majd elmélyülését élmény követni, ez ezeken az oldalakon a leghangsúlyosabb.

A történet végkifejletét sem volt felemelő élmény olvasni. Bár a főgonosz kilétére ekkor derül fény, ez az információ nem tudott meglepetést okozni számomra, mivel a karaktere eleve végig gyanús volt. Ehelyett ráadásul mérges is voltam, hiszen a személyiségét egy egész könyvön keresztül építgette az írónő, csak azért, hogy az utolsó oldalakon hirtelen teljesen kifordítsa önmagából, és ezzel nyoma vész annak az embernek, akit a korábbiakban megismerhettünk. Az akció azonban innen a legkevésbé sem hiányzik, szóval nem volt nehéz túljutni ezen a szakaszon.

Összességében hiába volt tele a Wonder Woman – A háborúhozó kifogásolható részletekkel és jelenetekkel, mégis képes voltam élvezni és szeretni a történetet. Fényévekkel jobban sikerült kivitelezni, mint a Macskanő – Lélektolvajt, így azoknak is bátran tudom ajánlani, akik az utóbbi hatására elbizonytalanodtak a sorozatban.

Linkek: Moly || Goodreads || megrendelés || beleolvasás

A játékunk ezúttal az erős női főszereplők köré épül. A feladatotok, hogy a bejegyzésekben szereplő képek vagy idézetek alapján kitaláljátok, melyik történet hősére gondoltunk, illetve mi a neve az adott karakternek. Az idézetek esetében elegendő csak a könyv címét beírnotok a Rafflecopter dobozba.

11.11. Readinspo

11.13. Dreamworld extra (idézet)

11.15. Sorok között

11.17. Readinspo extra (interjúfordítás)

11.19. Olvasónapló

11.21. Deszy könyvajánlója

11.23. Csak olvass!

11.25. Dreamworld

11.29. Fanni’s Library

12.01. Hagyjatok! Olvasok!