Elérkeztünk valaminek a végéhez. Kissé fájó szívvel, de szép emlékekkel és hálával telve búcsúzom a Grisaverzumtól, amelynek a Farkasok törvénye – a jelenlegi állás szerint – az utolsó kötete. Leigh Bardugo három sorozatból és összesen hét könyvből álló fantasy-univerzuma tulajdonképpen végigkísérte az eddigi fiatal felnőtt életemet. Az első könyvemet a Kiadó egy szépséghibás könyvvárásán szereztem be, és akkor még fogalmam sem volt, mekkora kincset tartok a kezemben. Ebben az időben még bőven egyetemista voltam, az Árnyék és csont-trilógiát pedig többnyire ingázás közben faltam, a vonaton. A Hat varjú-duológiával egy fájdalmas és traumatikus életszakaszban ismerkedtem meg, A sebhelyes cárral pedig már dolgozó felnőtt-féleségként. A filmes adaptáción keresztül még a volt és a jelenlegi párommal is megszerettettem a világot. Remélem, hogy a még le nem fordított kiegészítő kötetekből még egyet-egyet megismerhetek (a The Lives of Saints-re igencsak fáj a fogam), de azért örülök, hogy Bardugo nem nyújtja túlságosan hosszúra a szériát.

FIGYELEM! A bejegyzés a sorozat előző kötetére (A sebhelyes cár) spoileres.

A Farkasok törvénye pontosan ott folytatódik, ahol A sebhelyes cár elengedi a kezünket. Fjerda háborúra készül a gyenge, kimerült Ravka ellen, ahol ráadásul Nyikolaj cár legitimitása is kérdéses a származása miatt. Shu Han grisákat rabol el szerte a világon, hogy szárnyakkal és egyéb fémszerkezetekkel felszerelt, droggal sakkban tartott katonákat csináljon belőlük. És ha mindez még nem lenne elég, az Éjúr a Nyikolajban maradt sötétséget felhasználva visszatért az élők sorába. A koronának komoly nehézségekkel kell megküzdenie, de Nyikolajnak és a grisa triumvirátusnak (azaz Zójának, Zsenyának és Davidnek) esze ágában sincs hagyni, hogy Fjerda lerohanja az országot és báburalkodót ültessen a helyükre. Szerencsére a védekezésüket nagyban segíti Nyina Zenyik, akinek épp a fjerdai haditerveket kieszelő Jarl Brum parancsnok házába sikerül beépülnie, álruhában.

A sebhelyes cár annak idején nem nyerte el különösebben a tetszésemet. Ha jól emlészem, vontatottnak találtam az elejét, és a figyelmemet csak az utolsó 100 oldalával tudta magával ragadni. A Farkasok törvényénél azonban ilyesmit nem éreztem. Rettenetesen sok szálon futnak benne az események, és jóval több szemszögre is bomlik, mint A sebhelyes cár, ezért egy pillanatra sem hagy unatkozni bennünket.

Ahogy az egymásból következő eseményeket figyeltem, olyan érzésem volt, mintha maga a szerző is búcsúzna a saját sorozatától. Bejárjuk a térkép legfontosabb helyeit: Ravka és Fjerda mellett ellátogatunk végre Shu Hanba is, visszatérünk Kaz Brekkerékhez egy utolsó küldetésre Ketterdamba, közvetve pedig még Zemen is említésre kerül. Továbbá olyan régi karaktereket is viszontlátunk, mint Alina és Mal, az Éjúr, illetve, ahogyan említettem, Kaz Brekker és a csapata. Mindennek megvolt az a veszélye, hogy erőltetettnek hasson, de szerintem Bardugo mesterien szőtte a cselekményszálakat, így egyik kitekintés sem érződött indokolatlannak.

Az Éjúr feltámadásától azonban jóval többet vártam, mint amit végül láttam. Nem ő a legfőbb ellenség ebben a történetben, ezért valahol érthető, hogy csak ennyi szerep jutott neki, viszont az előzményekhez és a hatalmában rejlő lehetőségekhez képest súlytalan volt a jelenléte. Inkább csak fenyegető volt, mint veszélyes. Bizonyos tettei pedig teljesen érthetetlenek voltak számomra, különösen a végén, hiszen látszólag teljesen ellentmondanak egymásnak. Jól látszott viszont ebben, hogy Bardugo nyitvahagyott magának egy kiskaput, ahol folytatni tudja a szériát, hogy ha úgy alakul.

Kifejezetten tetszett viszont az, amit Hanne karakteréből, illetve a lány és Nyina viszonyából kihozott a szerző. Lehet, hogy mindössze az volt a célja, hogy egy-két kisebbség is képviseltetve legyen általuk valamelyest a történetben, de teljes mértékben helyénvalónak és hitelesnek érződött ez a fordulat (kár, hogy ennek a leírása is spoileres lenne, pedig megérdemelné, hogy többet beszéljek róla). Tulajdonképpen ez volt a kedvencem az egész regényben, főleg, hogy rengeteg gondolatot indított el bennem a komplett szituáció.

Összességében A sebhelyes cár-duológia nem tudott annyira magával ragadni, mint reméltem. Élveztem a történetet, a rengeteg ármányt, cselszövést, taktikát és stratégiát, amelyet Bardugo beleszőtt a jól ismert és kedvelt szereplőinken keresztül, mégis, számomra ez egy felejthető élmény volt. Nem volt rossz, szimplán csak semmi olyat nem találtam benne, amitől emlékezetes lenne. Tagadhatatlan, hogy a Farkasok törvénye a többi kötethez méltóan akciódús, fordulatos, érdekes és szövevényes, továbbá olyan kérdéseket fejt ki és zár le, amelyek megérdemeltek két további könyvet, de itt már érdemes megállni a Grisaverzumban. A sebhelyes cár értékelésének végén is elmondtam, most sem hagyom ki: ha belekezdenél a sorozatba, semmiképp se hagyd ki az univerzum korábbi köteteit, hiszen ez a duológia teljes mértékben rájuk épít, és értelmetlen az előzmények ismerete nélkül.

Kiadás: Könyvmolyképző (2024)
Oldalszám: 536
Sorozat: A sebhelyes cár 2. (Vörös pöttyös könyvek)
Eredeti cím: Rule of Wolves (2021)
Fordította: Nagy Boldizsár
Műfaj: fantasy, romantikus, young adult

A sebhelyes cár várva várt lezárása megérkezett!

Fjerda hatalmas serege támadásra készül, Nyikolaj Lancov pedig minden leleményét és sármját – sőt, a benne rejlő szörnyeteget is – beveti, hogy megnyerje a háborút. Csakhogy mindeközben egy olyan sötét erő is fenyegeti, amely még az ifjú cár számára is végzetes lehet.

Zója Nazjalenszkaja túl sokat veszített a korábbi háborúban. Végignézte, ahogy a mentora meghal, és a legnagyobb ellensége feltámad, és nem hajlandó eltemetni még egy barátot. A kötelesség most azt követeli tőle, hogy használja a legtitkosabb képességét is, mert az országának minden fegyverre szüksége van. Bármi lesz is az ára.

Nyina Zenyik a lebukást és az életét kockáztatja azzal, hogy kémként beépült Fjerda fővárosi elitjébe. Összetört szíve még nem gyógyult be, és ha nem vigyáz, a bosszúvágya miatt az országa minden esélyét elveszti a háborúban.

A világsikerű sorozat zseniálisan megírt befejező része.

Linkek: Moly || Goodreads || megrendelés || beleolvasás

A Könyvmolyképző Kiadó gondozásában folytatódik Leigh Bardugo sikersorozata, és a Rule of Wolves - Farkasok törvénye által a Grisaverzum újabb szegletébe nyerhetünk bepillantást. A sebhelyes cár, Nyikolaj Lancov és bizalmasai élete bár folytonos csatatér, mind azon dolgoznak, hogy Ravka elkerülje a háborút a szomszédos országokkal. Intrikák, szerelmek és egy történet, mely garantáltan rabul ejt. Tarts te is a bloggereinkkel, és ha helyesen válaszolsz a kérdésekre, esélyed nyílik megnyerni egy példányt a regényből!

Nyereményjáték

A nyereményjáték során Leigh Bardugo eddig magyarul is megjelent köteteiből hozunk egy-egy idézetet, melyből rá kell jönnötök, melyik regényéhez is tartozik a feladvány. A könyv címét pedig írjátok be a Rafflecopter megfelelő sorába!

(Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)

“– Elkéstél – jegyezte meg Zója. 

– Én vagyok a cár – felelte Nyikolaj. – Ami azt jelenti, hogy ti jöttetek korán.”

a Rafflecopter giveaway

Állomáslista

06.20. Kitablar

06.22. Hagyjatok! Olvasok - extra

06.24. Readinspo

06.26. Kelly és Lupi olvas - extra

06.28. Hagyjatok! Olvasok!

06.30. Kelly és Lupi olvas

Ha tetszett a bejegyzés, kövess Facebookon és Instagramon! Ha pedig szívesen olvasnál tőlem más témákban, nézz fel a Milieux-re! ♥

Ez az, gyerekek, így kell fantasy-t írni!

A Tüskék és rózsák udvara-sorozat első két kötete a legkevésbé sem nyűgözött le (értékelések itt és itt). Túlírt, következetlen és itt-ott gyenge megoldásokkal kivitelezett könyveknek tartom őket, és többnyire csak az erős szereplőgárda miatt folytattam a széria olvasását. Kíváncsi voltam, mi történik a szereplőinkkel, hogyan sikerül végül legyőzniük Hybern királyát, illetve milyen úton-módon jönnek össze azok a párosok, amelyekről a spoilerekből értesültem. Arra azonban a legkevésbé sem számítottam, hogy a harmadik kötetet, a Szárnyak és pusztulás udvarát az elejétől a végéig imádni fogom.

Figyelem! Az értékelés spoilereket tartalmaz a sorozat előző két kötetéről!

Feyre, Rhysand és csapatuk megpróbálta megakadályozni a háború kitörését, amelyet Hybern királya tervez Prythian és az emberek birodalma ellen – sajnos sikertelenül. Az üst elpusztítására tett kísérletük csúfos kudarcba fulladt, és nem tudták megakadályozni azt sem, hogy a király Feyre nővéreit akaratuk ellenére tündérré változtassa. A helyzetből csak azért menekültek meg élve, mert Feyre úgy tett, mintha vissza akarna térni korábbi kedveséhez, Tamlinhez, aki Hybern királyával is szövetkezett a lány visszaszerzése érdekében. A Tavasz udvarának főura nem sejti azonban, hogy immár nem az ő törékeny halandóját, hanem az Éjszaka udvarának úrnőjét engedi be az otthonába. Feyre kihasználja az alkalmat, és bosszúból azért, amit Tamlin tett vele korábban, azt tervezi, hogy a birodalmát belülről bomlasztja szét. Ám közben Hybern királya sem tett le hódító terveiről, és Feyre csapatán kívül nincs más Prythianben, aki meg tudja akadályozni a közelgő katasztrófát.

Őszintén szólva igen tetszett az a fordulat, amellyel Sarah J. Maas befejezte a Köd és harag udvarát, és rendkívül kíváncsi voltam, mit hoz ki belőle – így amint lehetett, folytattam a széria olvasását. A korábbi értékelésekben is említettem már, mennyire lenyűgöz Feyre karakterében az, hogy bár személyiségjegyeiben nagyban emlékeztet a klasszikus birodalomdöntögető főszereplőkre (gondolok itt elsősorban Katniss Everdeenre vagy Beatrice Priorra), a döntései sok esetben mégis felüdülést jelentenek hozzájuk képest. Nem azt mondom, hogy nem szorult össze a szívem annál a jelenetnél, amelyben két ártatlan tündérbe kellett döfnie a tőrt azért, hogy felszabadítson egy teljes népet, de ezt a legtöbben nem tették volna meg, és örültem, hogy végre láttam egy olyat is, amikor valaki felvállalta ennek a lehetetlen döntésnek minden súlyos terhét. További kellemes meglepetés volt a bosszúvágy, ami ennek a kötetnek a legelején hajtja őt mindamiatt, amit Tamlin és az ő udvarában székelő Ianthe papnő elkövetett ellene. A legtöbb főhős túl megbocsátó és tiszta szívű ahhoz, hogy ilyen tervet végrehajtson és módszeresen, belülről tegye tönkre az ellenségét. Feyre karakterében tehát van némi sötétség is, de ez nem antihőssé teszi őt, csupán emberibbé, természetesebbé, hitelesebbé. Hiszen tegyük a szívünkre a kezünket, ki ne akarná megbüntetni azt az embert, aki súlyosan elárulja őt és bántja azokat, akiket a legjobban szeret?

Ebben a kötetben külön örvendtem annak, hogy alaposabban megismerjük a többi udvart is, kibővítve ezzel a térképet. A Szárnyak és pusztulás udvarában, a közelgő háború miatt komolyabb politikai műveleteknek is a szemtanúi lehetünk, ez pedig kiváló lehetőség volt a többi főúr megismeréséhez és pozicionálásához. Kifejezetten tetszett az is, hogy a Hybern hódítása mögött meghúzódó motivációt is mélyítettük.

Szerencsére mindezek mellett nem feledkeztünk meg a mellékszereplőink építéséről sem, amit keveselltem az előző kötetben. Rhysandot kiválóan megismertük a Köd és harag udvarában, de Cassian, Azriel, Amren és Mor igencsak távoliak maradtak a számomra. Hiányoltam Lucient, amit szerencsére részben ugyancsak kompenzált most a szerző, valamint beemelte Feyre nővéreit, Nestát és Elaint is a történetbe.

Arra számítottam, hogy a Szárnyak és pusztulás udvara, az előző kötethez hasonlóan csak az első felére fog magával ragadni, a maradékán pedig kínkeserves lesz végigjutni. Ehhez képest rendkívül meglepett, amit kaptam tőle. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy az első szóval elkapta, és az utolsóig magánál tartotta a figyelmemet, ami egy percre sem lankadt el. Minden szakaszt, minden jelenetet izgalmasnak és helyénvalónak éreztem, ami az előző könyveknél nem volt jellemző. Továbbá szemben azzal, hogy az előzményeket feleakkora terjedelemben preferáltam volna, ennek a könyvnek semelyik részletét nem tartom feleslegesnek, unalmasnak.

Egyedül Rhys és Feyre jelenetei voltak laposak számomra. Míg a Köd és harag udvarának, a második résznek éppen ez volt az erőssége, addig itt egy már kész és működő párkapcsolatot kapunk, amit nem nagyon lehet tovább fokozni, hova építeni. Részemről elviseltem volna, ha látunk némi természetes hullámvölgyet a kettejük viszonyában, kisebb veszekedéseket vagy véleménykülönbségeket, ehhez képest tökéletes, meseszerű harmóniát látunk. Sarah J. Maas inkább csak az elmaradhatatlan szexjelenetekkel próbálta hangsúlyozni a kettejük csodálatos kapcsolatát, de ez őszintén szólva néhol elég furcsán – mondjuk ki, nem odaillőnek – hatott a háborús előkészületek, harctéri jelenetek között.

Összességében a Szárnyak és a pusztulás udvara pontosan olyan volt, amilyennek az előző két kötetet is vártam a sorozatot övező rajongás miatt: izgalmas, okosan felépített, letehetetlen. Nem tudnék kiemelni egyetlen gyengébb jelenetet, részletet sem, illetve nem tudnék kihúzni belőle semmit, szemben azzal, hogy az előzményeket néhány száz oldallal is meg lehetne szerintem kurtítani. Ha ilyen lett volna végig a sorozat, nem szimplán szerettem, rajongtam is volna érte. Olyannyira fellelkesültem, hogy valószínűleg még ma folytatom a szériát a kiegészítő kötettel, a Fagy és csillagfény udvarával, holott ezt nem terveztem korábban elolvasni. És ezen a ponton abban is biztos vagyok, hogy habár közel sem emelkedett a kedvenc fantasy-sorozataim közé a Tüskék és rózsák udvara, de az életem folyamán egyszer-kétszer még újra fogom olvasni.

Kiadás: Könyvmolyképző (2019)
Oldalszám: 800
Sorozat: Tüskék és rózsák udvara 3. (Zafír pöttyös könyvek)
Eredeti cím: A Court of Wings and Ruin (2017)
Fordította: Hetesy Szilvia
Műfaj: (high) fantasy, kaland, romantikus

A festményem hazugság volt.

Még nem álltam készen.

Feyre visszatért a tavasz udvarába, hogy információkat gyűjtsön Tamlin mesterkedéseiről és a Prythian meghódítására törő Hybern királyáról. Veszélyes kettős játékot játszik, és egyetlen apró hiba végzetesen megpecsételheti nemcsak az ő, de az egész világ sorsát.

A háború közeledtével pedig el kell döntenie, hogy kiben bízik meg a lenyűgöző, ámde veszedelmes főurak közül, és a legváratlanabb helyeken muszáj szövetségest találnia.

A Földet vörösre festi a rengeteg kiontott vér, miközben gigászi hadseregek küzdenek valamiért, ami az egész világ pusztulását hozhatja.

Linkek: Moly || Goodreads || megrendelés || beleolvasás

Ha tetszett a bejegyzés, kövess Facebookon és Instagramon! Ha pedig szívesen olvasnál tőlem más témákban, nézz fel a Milieux-re! ♥

Az elképesztően népszerű Tüskék és rózsák udvara elolvasását hosszú évekig halogattam, végül be is igazolódott a félelmem: ahhoz a kisebbséghez tartozom, aki nem tud rajongani a történetért. Nem azért, mert kifejezetten rossznak tartom, szimplán csak nem gondolom, hogy bármilyen értelemben átlagon felüli lenne. Csak az idei évből is tudnék példálózni olyan fantasy-regénnyel (A Narancsfa-kolostor Samantha Shannontól), amelynek szerintem a nyomába sem ér Sarah J. Maas világépítése és történetvezetése. Ennek ellenére egy percig sem volt kérdés, hogy szeretném-e folytatni a sorozatot, hiszen rettentő kíváncsi lettem a szereplőink sorsára – különösen, hogy láttam némi spoilert arról, ki mellett fog végül kikötni Feyre, és nem tudtam elképzelni, ez milyen úton-módon valósulhat meg.

Figyelem! A bejegyzés egésze spoilereket tartalmaz a Tüskék és rózsák udvarából, illetve a Köd és a harag udvara első feléből.

Feyre Archeron legyőzi a kegyetlen, halandógyűlölő, valamint a fél tündérnép erejét birtokló és sakkban tartó tündérasszonyt, Amaranthát. A nő bosszúból, hogy Feyre-nek sikerült kiállnia a próbákat, szétzúzza a lányt maradék erejével, közvetlenül azelőtt, hogy ő is elpusztulna. A tündér főurak azonban hálából, hogy Feyre kiszabadította őket a félévszázados rabságból, erejük egy-egy cseppjét átadva visszahozzák őt a halálból. A lány tündérként születik újjá, ezzel egyúttal esélyt kap arra, hogy szerelmével, Tamlinnal az örökkévalóságig együtt lehessenek. Csakhogy Feyre nehezen birkózik meg mindazzal, amit Amarantha börtönében el kellett viselnie, Tamlin túlféltése pedig inkább csak ront, semmint segít a helyzetén. Ott van továbbá a kényszerű alku is, amit Rhysanddel kötött arról, hogy a segítségéért cserébe havonta egy hetet nála kell töltenie. Egy ilyen látogatás során tudja meg, hogy Hybern, a szomszédos tündérbirodalom királya újabb háborúra készül, amely a halandók birodalmát is fenyegeti.

Mint ahogy említettem a bevezetőben és a Tüskék és rózsák udvaráról írt értékelésemben is, a Köd és harag udvarából leginkább arra voltam kíváncsi, hogyan köt ki végül Feyre Tamlin helyett Rhysand mellett. Tamlin az előző regényben lojális, kedves és jámbor férfinak látszott, és én minden esetben erre fogok szavazni a sunyi rosszfiúkkal szemben – mint amilyen szerepben Rhys tündökölt az előzményekben. Rettentően zavart, hogy az erőszakos, bántalmazó férfiak minden jellemzőjét mutatta (pl. rábeszélte Feyre-t egy alkura, majd előzetes figyelmeztetés nélkül látványos tetoválást rakott a bal karjára, és ezután még a tulajdonának is nevezte a lányt), Feyre mégis érdeklődni kezdett iránta. Furcsálltam azt is, hogy épp csak a történet közepén ismerjük meg futólag, kósza mellékszereplőként, mégis, tulajdonképpen körülötte forog a regény utolsó harmada. Mindezt figyelembevéve megnyugtatott, hogy Feyre végül Tamlin oldalán távozott Hegyaljáról.

Ehhez képest a Köd és harag udvarában azt vettem észre, hogy a két központi férfiúnk szerepet cserél. Rhysand szépen, lassan kimagyarázza Feyre-nek minden megkérdőjelezhető döntését, közben pedig Tamlin válik a birtokló, erőszakos, bántalmazó férfivá. Ebben a pillanatban szögezzük le, hogy semmilyen módon és szinten nem tartom megbocsáthatónak a párkapcsolati erőszakot, és én vagyok az első, aki azt tanácsolná egy hasonló helyzetben lévő nőnek, hogy csomagoljon és lépjen le onnan. Csakhogy több problémám is volt ezzel a szerepcserével, mint írói döntéssel:

1. Sarah J. Maas rengeteg energiát fektetett abba, hogy felépítsen egy szép, enemies to lovers-típusú kapcsolatot Tamlin és Feyre között, amelyért utóbbi szereplőnk tulajdonképpen még az életét is feláldozta. Nem értem, miért volt erre szükség, ha utána mindössze 100 oldal kell ahhoz, hogy ezt porig romboljuk.
2. Rhysand tetteinek validálása szerintem nincs rendben. Tökmindegy, mi volt a szándéka, de becsapta és manipulálta a kiszolgáltatott helyzetben lévő Feyre-t, amire szerintem nincs mentség. Bocsánatot kérni, megbocsátani lehet, de akkor mondjuk is ki egyértelműen, hogy mi volt a probléma a tetteivel.
3. Tamlin negatív szereplővé válása még érdekes húzás is lehetne, ha teljes mértékben el tudnám hinni. Hiányzott a magyarázat, egy szelet a karakter lelkivilágából vagy gondolataiból, ami megindokolja és alátámasztja a tetteit.

Mindent összevetve tehát nem azzal volt problémám, hogy Feyre kilépett egy bántalmazóvá vált kapcsolatból. Sőt, még azzal sem, hogy csak bizonyos, kapcsolatban eltöltött idő elteltével ütközött ki Tamlin “valódi” személyisége – mert ez hiteles. Szimplán csak az írói kivitelezést kifogásolom, hiszen nem erre lett kihegyezve a szöveg, sokkal inkább azt láttam benne, hogy a jámbor Tamlinban nem maradt elég potenciál a hosszú folytatáshoz, Rhysand pedig sokkal érdekesebb volt a titokzatosságával és sunyi félmosolyával.

Sok értékelésben olvastam, hogy Feyre-t a regény első negyedében nem tudták kedvelni. Értem, miért, ugyanakkor nem értek egyet vele. Ez a szakasz szerintem kifejezetten érdekes volt, hiszen Feyre egyaránt küzdött az új tündér mivoltával, az Amarantha börtönében szerzett lelki sebekkel, valamint a párkapcsolati kétségeivel. A Tüskék és rózsák udvara értékelésében nem említettem a spoilermentesség miatt, de nekem kifejezetten üdítő volt azt látni, hogy Feyre megtette a kötelességét a három ártatlan tündér meggyilkolásával, bármilyen nehéz volt is – hiszen abból a helyzetből tényleg csak úgy kerülhetett ki, ha magára vállalja a felelősséget és a morálisan vegyes döntés terhét. Rengeteg könyves-filmes főszereplőt láttam már hasonló helyzetben, de egyetlen alkalomra sem tudok visszaemlékezni, amikor ne az erkölcsi fölény győzedelmeskedett volna – és őszintén, vágytam már valami másra. Mindemellett sok értékelésben azt is szóvá tették, hogy Feyre a Tamlin által biztosított luxusban, biztonságban is elégedetlen volt. Erre csak azt tudom mondani: a kalitka akkor is kalitka, ha aranyból van. Ezekben a részekben tökéletesen látszott egyébként, hogy Feyre is érzékelte, van valami gond a párkapcsolatában, és ezért érezte magát folyamatosan kényelmetlenül, holott tudta, hogy minden adott az ellenkezőjére.

Úgy gondolom, mindenki jobban jár, ha arról, mit gondolok a történetvezetésről, inkább nem mondok semmit (az üstös jelenetet például a mai napig nem tudom értelmezni). Cserébe viszont nagyon élveztem azt a folyamatot, ahogy Feyre magára talál az új tündértestében és felfedezi magának a képességeit. Tetszik a karakterében, hogy könnyen alkalmazkodik, nem siratja túlságosan a régmúlt dolgokat. Imádtam továbbá a kapcsolatuk alakulását Rhyssel – ami azt illeti, közöttük abszolút érzem a kémiát, míg Tamlin esetében ennek a töredékét sem tapasztaltam. Sajnáltam azonban, hogy az új (és igen érdekes) mellékszereplőink sorsáról, hátteréről és lelkivilágáról rettenetesen keveset tudtunk meg, és nagyon remélem, hogy Mor, Azriel, Amren és Cassian jóval nagyobb szerepet kap a következő részben. Valamint, hogy Lucien visszatér.

Összességében az első felében még úgy gondoltam, sokkal jobban fogom szeretni a Köd és harag udvarát, mint a Tüskék és rózsákét. Sokkal több érdekesebb momentum volt benne, amelyeket végül nem az én ízlésem szerint kezelt a szerző, de tagadhatatlanul felkeltették a kíváncsiságomat. Ugyanakkor a könyv második felére már rendkívül zavaróvá vált a sok felesleges, érdektelen részlet, amellyel Sarah J. Maas a regény terjedelmét az ideális kétszeresére növelte, szokásához híven. Az utolsó 200 oldalt csak azért olvastam el egyben, hogy minél hamarabb vége legyen, és végre olyan dologgal foglalkozhassak, amit nem unok halálosan. Ezen a ponton azonban semmiképp sem adom fel, és mindenképp kiderítem, mi történik az utolsó részben.

Kiadás: Könyvmolyképző (2017)
Oldalszám: 752
Sorozat: Tüskék és rózsák udvara 2. (Zafír pöttyös könyvek)
Eredeti cím: A ​Court of Mist and Fury (2016)
Fordította: Hetesy Szilvia
Műfaj: (high) fantasy, romantikus, new adult

Én ​nem vagyok jó. Semmi vagyok, és a lelkem, halhatatlan lelkem el van átkozva… Mintha a tüdőm is cserbenhagyott volna, de próbáltam levegőt venni, hogy ki tudjam mondani, hogy nem. Nem.

Miután Feyre kiszabadította szerelmét, Tamlint a gonosz tündérkirálynő karmai közül, már halhatatlanként, tündérmágiája birtokában tér vissza a Tavasz udvarába. De nem feledheti sem a szörnyűségeket, melyek révén megmentette Tamlin népét, sem az alkut, amit Rhysanddel, az Éjszaka udvarának rettegett főurával kötött.

Egyre jobban bevonódik Rhys ügyeibe és fellángoló érzelmei hálójába, ám háború közeleg: egy minden eddiginél hatalmasabb gonosz erő fenyeget azzal, hogy mindent elpusztít, amiért Feyre valaha küzdött.

Szembe kell néznie a múltjával, elfogadnia különleges adottságait és döntenie kell a sorsáról.

Oda kell adnia a szívét, hogy meggyógyítsa a kettéhasadt világot.

Sarah J. Maas New York Times bestseller szerző lélegzetelállító fantasy-sorozatának második kötete.

A szerelemért még a halált is kicselezte.

A világ megmentéséért maga lesz az élő fegyver.

Linkek: Moly || Goodreads || megrendelés || beleolvasás

Ha tetszett a bejegyzés, kövess Facebookon és Instagramon! Ha pedig szívesen olvasnál tőlem más témákban, nézz fel a Milieux-re! ♥

Olvasóként mindig is megvolt az a defektem, hogy igyekeztem lépést tartani az éppen aktuálisan népszerű könyvekkel, még akkor is, ha pontosan tudtam, hogy nem az én világom az adott történet. És bár ez ellentmondásosnak tűnhet, de emiatt a kényszer miatt gyakran előfordul, hogy évekig halogatom ezeket a regényeket, attól tartva, hogy én leszek a kisebbség, aki képtelen lesz rajongani értük. Hajszálpontosan ez történt végül a Tüskék és rózsák udvarával is. Fantasyrajongóként és young-, illetve new adult-kedvelő olvasóként egyszerűen megkerülhetlennek éreztem, pláne, hogy lehetetlenség anélkül eltölteni 10 percet az Instagram könyves szegletén, hogy ne jönne szembe a sorozat valamilyen formában. Végül, mivel valamiért mostanában könnyebben ráveszem magam a halogatott dolgokon való túllépésre, úgy döntöttem, ideje lehúzni a listámról ezt a sorozatot.

Feyre Archeron rendkívül szerény körülmények között, az éhhalál szélén egyensúlyozva él a családjával. Az apja egykor neves kereskedő volt, azonban az irdatlan adósságok miatt vagyonuk egyik pillanatról a másikra elúszott. Azóta Feyre az egyetlen, akit az önsajnálat nem gyűrt maga alá, és aki még harcol az életben maradásukért. Egy zord téli napon, élelemszerzés közben zsákmányát, egy kiváló nőstény szarvast egy óriási farkas fenyegeti. Feyre ugyan gyanítja, hogy az állat valójában tündér, hiszen jóval robosztusabb a normálisnál, de inkább kioltja az életét. Ez a döntés azonban komolyabb következménnyel járt, mint amiről a fiatal lány valaha álmodni mert volna, melynek eredményeképp nem sokkal később a tündérek birodalmában találja magát – fogolyként.

Sarah J. Maas világa a térképet az emberek és a tündérek birodalmára osztja, mely utóbbi több kisebb egységre bomlik (pl. Tavasz udvara), de gyanítom, ez majd később lesz fontos. Egy korábbi háború hatására (aminek a részletei ugyancsak nem derültek ki egyértelműen) a tündérek és az emberek jelenleg nemigen háborgatják egymást, ennek ellenére a halandók zsigeri félelemmel viseltetnek régi ellenségeik irányába. Nem véletlenül, hiszen a tündérek kegyetlenek, gyakran tartottak emberi rabszolgálat és mágiájukkal komoly befolyással tudnak lenni bármire, még az elmére is.

Feyre is azok közé tartozik, akit már a bölcsőjében is a tündérektől való rettegésre neveltek, ezért rendkívül nehéz megbirkóznia azzal, hogy a hátralévő életét fogolyként kell leélnie náluk, annak a tündérnek az életéért cserébe, akit farkas alakjában megölt. Ugyan nem cellában, hanem kvázi vendégként él egy főúr házában és oda megy, ahova kedve tartja, de a rabság mégiscsak rabság. De hamarosan ő is belátja, hogy mindenkinek azzal teszi a legjobbat, ha lassan megbékél a helyzetével.

Ezen a ponton talán már akkor is egyértelművé válik számunkra, ha nem tudjuk eleve, hogy a Tüskék és rózsák udvara bizony erősen a Szépség és a Szörnyeteg meséjéből inspirálódott. És hogyha erre rájövünk, akkor semmiféle meglepetés nem fog érni minket a következő 400 oldalon – sajnos.

Valószínűleg semmi olyasmit nem fogok tudni írni erről a regényről, amit mások ne mondtak volna már el előttem ezerszer (bár tény, hogy igen nehéz olyan véleményre bukkanni, ami túlmutat az ajnározáson, és le meri írni a történet negatívumait), így ezekre nem térnék ki. Inkább arra fókuszálok, milyen érzések kavarogtak bennem az olvasás során.

Teljesen őszintén mondom, hogy szerettem volna szeretni ezt a regényt. Szívesen tartoztam volna a rajongóinak táborába, hiszen fantasztikus közösség alakult ki körülötte, akik ráadásul elképesztő fanartokat és mercheket gyártanak, amelyekből néhányra én is szívesen szert tettem volna. De sajnos a Tüskék és rózsák udvara még minimálisan sem tudott elkapni és magával ragadni. Hogy ennek mi volt az oka? Valószínűleg az, hogy rengeteg igazán jó fantasy-t olvastam már, ezért határozottan úgy gondolom, hogy ebben a regényben semmi különleges nincsen. Egy tökéletesen átlagos, Sarah J. Maas-osan túlírt történetről beszélünk, ami ráadásul a retelling jellege miatt még fordulatosnak, izgalmasnak sem igen nevezhető, mivel pontosan tudjuk előre, mi fog történni benne.

A sorozatot kizárólag azért fogom tovább olvasni, mert érdekel a szereplők sorsa. Pontosítok: láttam némi spoilert azzal kapcsolatban, a főszereplőnk, Feyre végül melyik férfinál fog lehorgonyozni, és őszintén érdekel, miért gondolta Maas, hogy ez jó ötlet. Tény, hogy én mindig is inkább a jámbor, őszinte és kedves férfi karaktereket részesítettem előnyben a sunyi rosszfiúkkal szemben, de tisztában vagyok vele, hogy én alkotom a kisebbséget. Ugyanakkor őszintén érdekel, hogy Feyre, aki azzal a jó tanáccsal látja el a nővérét a távozása előtt, hogy ne merészeljen hozzámenni egy bántalmazó férfihoz, miért kezd el érdeklődni egy szeszélyes, kiszámíthatatlan, követelőző, kisajátító, majd Feyre-t a saját tulajdonának nevező tündér iránt. Mindezt azután, hogy Feyre halandóként egymagában kiáll a birodalom egyik leghatalmasabb, legkegyetlenebb tündére ellen, és a csatájukban teste-lelke összetörik – és teszi mindezt azért, hogy megmentse a szerelmét, az elrablóját (tamlint), akibe időközben beleszeretett.

Összességében bárcsak tudnám, mi lett volna, ha már a megjelenése környékén elolvasom a Tüskék és rózsák udvarát. Tudtam volna vajon rajongani érte? Volt-e valami negatív befolyással rám az, hogy a csapból is ez folyik? Vagy szimplán csak túl sok remek fantasy-t olvastam már ahhoz, hogy egy ilyesfajta gyengébb iromány hatással legyen rám? Bármennyire is úgy tűnik, és bármennyire sántít nekem több ponton a cselekmény, a Tüskék és rózsák udvarát nem tartom egy kifejezetten rossz történetnek (de jónak sem) – szimplán csak nem tudom megérteni, miért épp ezt emelte piedesztálra az olvasói közösség a számtalan remekművel szemben. Őszintén örülök viszont annak, aki tényleg lát benne valamit, amit más regényben nem talált meg, és sajnálom, hogy én nem tudtam csatlakozni a sorukhoz.

Kiadás: Könyvmolyképző (2016)
Oldalszám: 512
Sorozat: Tüskék és rózsák udvara 1. (Zafír pöttyös könyvek)
Eredeti cím: A Court of Thorns and Roses (2015)
Fordította: Hetesy Szilvia
Műfaj: (high) fantasy, romantikus, kaland, new adult

A tizenkilenc éves Feyre az erdőben vadászva megöl egy farkast, ám nem sokkal ezután egy másik szörnyeteg bukkan fel, aki jóvátétel gyanánt magával hurcolja egy olyan baljós és mágikus vidékre, amit a lány csak a legendákból ismer. Feyre hamar rájön, hogy fogvatartója valójában nem állat, hanem Tamlin, egyike azoknak a halálos és halhatatlan tündéreknek, akik egykor a világ felett uralkodtak.

Tamlin birtokán Feyre jéghideg gyűlölete forró szenvedéllyé alakul át, és ez az érzés felperzsel minden olyan hazugságot és figyelmeztetést, amit neki a tündérek csodálatos, ámde veszedelmes világáról korábban mondtak. Azonban a tündérek birodalma felett egyre nő egy ősi, gonosz árnyék és Feyre-nak kell megtalálnia a módját, hogy feltartóztassa… vagy örök pusztulásra ítélje Tamlint és világát.

A Kristin Cashore és George R. R. Martin rajongók imádni fogják.

Szexi, akciódús sorozat első kötete.

Linkek: Moly || Goodreads || megrendelés || beleolvasás

Ha tetszett a bejegyzés, kövess Facebookon és Instagramon! Ha pedig szívesen olvasnál tőlem más témákban, nézz fel a Milieux-re! ♥

Gyerekkoromban a rengeteg Disney-mese hatására igencsak belém égett az, hogy a tündérek jóságos, segítőkész, bájos és teljességgel ártalmatlan teremtmények, akik segítik a főszereplőt, ahogyan csak tudják. Éppen ezért a mai napig képtelen vagyok összeegyeztetni ezt a képet a mostanság divatos, gonosz tündérábrázolással. Ez valószínűleg erősen hozzájárult ahhoz, hogy nem tudtam megkedvelni több népszerű fantasy sorozatot sem, többek között Cassandra Clare Árnyvadász univerzumát. Ugyanakkor edződtem is az utóbbi években, és egyre inkább elismerem, hogy van valami izgalmas a halandók életét megkeserítő, kiszámíthatatlan tündérek gondolatában. Az Emily Wilde tündérenciklopédiáját nem kifejezetten azért választottam, hogy segítsen lebontani a régi beidegződéseket, ez inkább csak mellékes szempont volt. Talán inkább egy megérzés vezetett odáig, hogy ez olyasvalami lesz, amiből nem szeretnék kimaradni. És a hatodik érzékemnek ismét igaza lett.

Emily Wilde professzor feltörekvő drüadológus a Cambridge-i egyetemen, aki tudományos karrierjét egy tündérenciklopédia összeállításával szeretné megalapozni. A munka tulajdonképpen már publikálható állapotban van, azonban Emily nem hajlandó kihagyni belőle egy eddig keveset tanulmányozott, nehezen megközelíthető fajt. Nem véletlen, hogy a tündérek ezen északi fajtájáról keveset tudunk, hiszen igencsak veszélyesek és kiszámíthatatlanok, továbbá, mondhatni az örök fagy birodalmában élnek. Emily a kutatás idejére kibérel egy viskót ezen a zord vidéken, de azzal szembesül, hogy a környék lakói csaknem olyan ridegek és jeges szívűek, mint a táj errefelé. A helyiek megpuhítására és a tudományos munka elősegítésére nem várt segítség érkezik, egyenesen Cambridge-ből: a nő egyetlen barátja, az ugyancsak drüadológus, de közben felettébb bosszantó Bambleby professzor.

Eleinte, még az olvasás megkezdése előtt nemigen tudtam elképzelni, hogyan lesz képes Heather Fawcett tudományos jellegű, vagy legalább hasonló benyomást keltő könyvet írni kitalált lényekről, vagyis egy ilyen szempontból igencsak komolytalannak titulálható témából. A végeredmény azonban számomra egy abszolút hiteles, bár néhol az ebből fakadó ellentmondásosság miatt humoros koncepció keletkezett. Tetszett, hogy a történet során az enciklopédia készülését követjük nyomon, nem pedig magát a könyvet olvassuk a könyvön belül. Habár tulajdonképpen mégiscsak ez történt, hiszen az eseményeket a főszereplőnk naplóján keresztül követjük végig.

A történet eleinte ténylegesen egy tudományos kutatás leírásának érződik, azonban az tény, hogy ez nem tudta volna hosszútávon lekötni az olvasót. Lassan azt vesszük észre, hogy Emily egyre inkább belefolyik a helyi közösség életébe, egyre jobban törődik az emberekkel és segít megoldani a problémáikat. Közben pedig ráeszmél, hogy a világvégi, fagyos szigeten egy több évszázados titok lapul, amelyet a tudományos kíváncsisága képtelen figyelmen kívül hagyni. A regény végére inkább egy nyomozós és kalandos cselekményt kapunk.

Annak ellenére, hogy felettébb élveztem az olvasását, több apróságot is felfedeztem benne, amelyek szúrták a szememet – és végül ezek miatt nem tudtam maximális pontozással illetni. Több ponton furcsának találtam például Emily és Bambleby viszonyát, pontosabban a nő hozzáállását a kettejük kapcsolatához. Wendell Bambleby a nő egyetlen barátjaként és támogatójaként van megnevezve, de Emily végig igyekszik elhitetni velünk, hogy terhesnek és bosszantónak találja a társaságát. Teszi mindezt úgy, hogy már a legelejétől fogva egyértelmű, ők ketten nem közömbösek egymás iránt. Nem érzem hihetőnek, hogy egy olyan nő, aki a szíve mélyén arra vágyik, hogy szeressék és elfogadják, szándékosan toljon el magától egy olyan férfit, aki pontosan ezt teszi vele.

A könyvvel kapcsolatos érzéseimhez nem járult hozzá, de mégiscsak fontosnak tartom megemlíteni: Emily életéről, élettörténetéről is igencsak keveset tudunk meg ebben a részben. Nagyon kíváncsi lettem volna rá, honnan ered a zárkózottsága, miért nincs körülötte biztos, támogató családi háttér, és miért érzi biztonságosabbnak azt, hogy egyedül, magányosan oldjon meg mindent. Őszintén remélem, Fawcett a következő részekben ezt bővebben is kifejti majd nekünk.

Összességében én meglepően élvezetesnek találtam az Emily Wilde tündérenciklopédiáját. Rendkívül kellemes, otthonos hangulatot árasztott, ami egyaránt köszönhető az egyenletes írásstílusnak és a kedvelhető főszereplőknek. Szerettem a világot, amit Heather Fawcett teremtett, de még jobban szerettem, hogy igyekezett ezt egyfajta tudományos megközelítéssel tálalni számunkra. Nem tudom, a szerző hány részesre tervezi a szériát, de abszolút el tudom képzelni, hogy ebből egy Ambrózy báró esetei-hosszúságú és jellegű sorozat keletkezzen, amelyben a főszereplő párosunk minden részben más tündérfajjal keveredik konfliktusba. Mindenesetre őszintén remélem, hogy a Kiadó lát potenciált a már létező második és harmadik részben, hogy elhozza nekünk magyarul. Már most rögtön olvasnám!

Kiadás: Agave (2024)
Oldalszám: 336
Sorozat: Emily Wilde 1.
Eredeti cím: Emily Wilde's Encyclopaedia of Faeries (2023)
Fordította: Ballai Mária
Műfaj: fantasy, történelmi fikció, romantikus

Jóllehet ​Emily Wilde professzor nem tudja, hogyan kell társaságban viselkedni – vagy egyáltalán elérni, hogy meghívják valahova –, de jó úton jár afelé, hogy a világ egyik legnevesebb drüadológusa, azaz szerzeteket tanulmányozó tudósa legyen. Épp a tudományos közösség első, mindent átfogó tündérenciklopédiáján dolgozik, amitől pályafutása felívelését várja, és már csak egy fejezet van hátra, ami a sarkköri Ljoslandon élő titokzatos rejtettekről szólna.

Ám Emily teljesen idegen terepen találja magát, amikor megérkezik Hrafnsvik csodás, de zord falujába. A külvilágtól szinte teljesen elszigetelten élő helyieknek egymásra kell hagyatkozniuk a túlélés érdekében, és Emily társas készségek hiányában hamar magára haragítja a fél falut. A dolgok tovább bonyolódnak Wendell Bambleby professzor érkezésével, aki Emily egyetemi riválisa, és szintén a rejtetteket kutatja.

Amikor a lehengerlő természetű férfi felajánlja Emilynek, hogy dolgozzanak együtt, a nő kénytelen elfogadni az ajánlatát, máskülönben fennállna a veszélye annak, hogy Bambleby kisajátítja magának az összes felfedezés érdemét. Ugyanakkor azt is tudja, hogy Wendell több annál, mint aminek látszik, és nem bízhat meg benne. Emily csakhamar azon kapja magát, hogy hiába szeretne tudományos távolságot tartani a ljoslandi szerzetektől, belekeveredik gonosz játszmáikba. Ha Wendell-lel együtt segíteni akar Hrafnsvik lakóinak, nemcsak a hőn dédelgetett tudományos objektivitását kell kockára tennie, hanem az életét is.

Heather Fawcett regénye egy varázslatos izlandi tündérmese, ami az 1900-as évek egy képzeletbeli világában játszódik, ötvözve az Ezüstfonás, A Hollókirály és a Ház az égszínkék tengernél különleges hangulatát.

Linkek: Moly || Goodreads || megrendelés + beleolvasás

Az Agave Könyveknek hála végre Magyarországra is megérkezett Heather Fawcett különleges fantasy regénye, az Emily Wilde tündérenciklopédiája! A történet főhőse, Emily egészen a sarkkörig megy, hogy vége befejezze különleges enciklopédiáját, és megírja a szócikkjét az ezen a tájon élő különös rejtetteknek. Ha kíváncsi vagy, hogy hogyan folytatódik Emily nem mindennapi története, akkor tarts bloggereinkkel, és ha velünk játszol, akár a könyv egy példányát is megnyerheted!

Nyereményjáték

Emily Wilde a történet során tündérek után kutat, és mivel vele tartunk, így mi is sokat megtudhatunk ezekről a különleges lényekről. Játékunkban ezért most a tündérekkel foglalkozunk: minden blogon egy rövid leírást találtok a tündérekről, nektek pedig csupán azt kell kitalálnotok, hogy melyik könyvből származik az idézet.

(Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)

„A véres, pusztító háború hat halandó királynőt is felemésztett, míg létrejött a szerződés, melynek értelmében mindkét oldalon megállították a mészárlást, és felépítették a falat: a világ északi részét átengedtük a fő- és egyéb tündéreknek, akik a mágiájukat is magukkal vitték, a dél pedig a mienk, gyáva halandóké lett, akik örökre arra ítéltettünk, hogy a földből kaparjuk elő megélhetésünket.”

a Rafflecopter giveaway

Állomáslista

05.22. Utószó

05.24. Hagyjatok! Olvasok!

05.26. Milyen könyvet olvassak?

05.28. Readinspo

05.30. Könyv és más

06.02. Dreamworld

06.04. Spirit Bliss Sárga könyves út

Ha tetszett a bejegyzés, kövess Facebookon és Instagramon! Ha pedig szívesen olvasnál tőlem más témákban, nézz fel a Milieux-re! ♥

Az északi, de különösen a skandináv történetek igen fontosak számomra – hiszen ez nem csak a múltam, hanem a jövőm is. Az, hogy hatéves koromig Finnországban éltünk, a mai napig jelentősen meghatároz engem, főleg az érdeklődésemet és a céljaimat tekintve. Mindig is vissza akartam térni oda, bár én kissé nyugatabbra, a norvég határon belülre vágyakozom most. Mindezt tudva talán nektek sem okoz meglepetést, hogy szomjazom az északi tartalmakat, legyen az film, könyv vagy sorozat. Innen, Magyarországról jóval nehezebb megismerni a mindennapjaikat, ezek a tartalmak viszont remek eszközként szolgálnak erre. Ezúttal egy számi szerző, Ann-Helén Laestadius könyve, a Lopás került terítékre – amelyből egyébként a Netflixen megtekinthető filmfeldolgozás is készült.

A kilencéves, számi családból származó Elsa szemtanúja lesz annak, ahogyan egy barbárként viselkedő svéd férfi meggyilkolja a rénszarvasát. A számi kultúrában a réntartás eleve szertartásosan komoly tevékenység, de Elsa a saját, általa választott társát látta elpusztulni, és ez mély nyomot hagy benne. Továbbá már kilencévesen elsőkézből tapasztalja meg azt, hogy a svéd hatóságok mennyire elhanyagolják a számik sérelmére elkövetett bűncselekmények nyomozását. De Elsát nem olyan fából faragták, aki könnyen beletörődik az igazságtalan bánásmódba, mint a népe többi tagja. Tíz évvel később azonban már több eszköze lesz ahhoz, hogy harcoljon ez ellen.

Már a rövid bevezetőmből is látszik, hogy van némi potenciál a történetben. Nem állítom, hogy izgalmasnak vagy különösebben érdekesnek titulálható az alaptörténet, de talán önmagában is megállna a helyét. Csakhogy az olvasás során kiderül számunkra, hogy a regénynek sokkal nagyobb mélységei vannak, mint ahogyan arra előzőleg számítottunk.

A Lopás nem elsősorban Elsa története, aki elégtételt szeretne venni a rénszarvasa, Nástegallu elpusztulása miatt. Elsa karaktere inkább csak Ann-Helén Laestadius szócsöve arra, hogy bemutassa, milyen igazságtalan és helytelen bánásmódnak vannak kitéve a számik mind a mai napig. Annak ellenére, hogy őslakos népcsoport az Északi Sarkkörön belül, a gyakorlatban nem ismerik el őket teljes jogú állampolgárnak. Laestadius könyvéből jól látszik, hogy annak ellenére, hogy Finnország, Svédország és Norvégia rendkívül felvilágosult, modern felfogású nemzetek, a kisebbségekhez ők is előítéletes módon viszonyulnak. A Lopás tulajdonképpen arra helyezi a hangsúlyt, hogy hogyan szembesül elsőkézből egy kilencéves kislány mindezzel, majd hogyan küzd meg vele a felnőttkora küszöbén.

Mint könyv, sajnos a Lopás nem fogott meg, nem ragadott magával úgy igazán. Mivel sokkal inkább a lelkivilágra helyezi a hangsúlyt a történésekkel szemben, rendkívül lassú és néhol vontatott a cselekmény. Hiába szeretem a társadalmi problémákat középpontba emelő történeteket, ez könnyen elveszítette a figyelmemet.

Összességében a Lopás egy fontos történet, amely egy nem elhanyagolható méretű népcsoport problémáit fogalmazza meg és üvölti a nagyvilágba. Egy olyan kisebbségét ráadásul, amiről nagyon ritkán hallunk, ezért kevés törekvés létezik arra, hogy változtasson a helyzeten. Annak ajánlom a könyvet, aki szereti a lassú történeteket, egyúttal szívesen elmélyedne a lappok/számik kultúrájában.

Kiadás: Európa (2024)
Oldalszám: 416
Eredeti cím: Stöld (2021)
Fordította: Papolczy Péter
Műfaj: (skandináv) krimi

A ​kilencéves Elsa Svédországban, a sarkkörtől északra él. Ő és családja a számikhoz, Skandinávia őslakosaihoz tartoznak, és az ezredforduló után is rénszarvas-pásztorkodással foglalkoznak. Amikor a kislány egyedül síel ki a karámokhoz 2008 egyik téli reggelén, szemtanúja lesz, amint egy vadász brutálisan megöl egy rénszarvasborjat. Bár felismeri a férfit a városból, mégsem szól senkinek a látottakról. Magában bosszút fogad a borjú halála miatt, a számik ugyanis különleges tisztelettel övezik a természetet, de legfőképpen a réneket. A szarvasok elleni támadások rendszeressé válnak, a svéd rendőrség azonban nem tesz semmit, a kegyetlen bűncselekményeket lopásként veszi nyilvántartásba, a család és a rokonok pedig hiába harcolnak az igazságért.

Tíz évvel később a réntartó hagyományok iránt elkötelezett Elsának egyszerre kell megküzdenie a saját közösségén belül azzal, ahogy az idősebb férfiak lekezelik a nőket, valamint a városi svédek körében atrocitásokig fajuló, számik elleni megvetéssel. Elsa a maga módján próbál harcolni a közössége jogaiért, de a hatóságok továbbra sem tesznek semmit az indulatok megfékezése érdekében. A kétségbeesés csendben növekszik mindenkiben. Elsában azonban valami végleg megtörik, amikor a rénszarvasborját megölő alak a saját házában támadja meg. A gyermekkor óta cipelt bűntudat, félelem, düh és fogadalom lavinaként tör ki belőle és vezeti egy végső, katasztrófával fenyegető döntéshez.

A svéd számi származású Ann-Helén Laestadius első felnőtteknek szóló regénye valós eseményeken alapul. A Lopás gyönyörű, együttérző óda az évszázados hagyományokhoz, egyben vad és izgalmas regény egy ritkán ábrázolt északi valóságról. Megrázóan mutatja be a modernitás és a globális felmelegedés a természettől függő pásztorközösségekre gyakorolt hatását, valamint a burjánzó fajgyűlölet következményeit is. A nemzetközi figyelmet keltő regényből a Netflix készített filmet.

Linkek: Moly || Goodreads || megrendelés

Ann-Helén Laestadius érzelmes és elgondolkodtató története a számik küzdelméről szól identitásuk és kultúrájuk megőrzésének érdekében. A regény középpontjában egy fiatal számi lány áll, aki túl korán szembesül a svéd hatóságok igazságtalan bánásmódjával. A Netflix által megfilmesített történetet magyarul az Európa Kiadó gondozásában olvashatjuk.

Nyereményjáték

A játékunk célja, hogy némileg megismerjük azt a népet, amiről a könyv szól. A feladatotok, hogy a Rafflecopter megfelelő helyén válaszoljatok az állomásokon feltett kérdésekre.

(Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)

Mely országok területein élnek számik?

a Rafflecopter giveaway

Állomáslista

05.24. Readinspo

05.26. Spirit Bliss Sárga könyves út

05.28. Könyv és más

Ha tetszett a bejegyzés, kövess Facebookon és Instagramon! Ha pedig szívesen olvasnál tőlem más témákban, nézz fel a Milieux-re! ♥

Az egy szemszöges regények esetében, különösen, ha E/1. személyben narrálnak, gyakran érzem úgy, hogy közel áll hozzám a főhős. Ebben a formában könnyen megértem őt és képes vagyok teljesen átélni a vele történteket, az érzéseit. Ennek ellenére ritkán érzem úgy, hogy egy történet ténylegesen passzol is hozzám, vagyis a minimálisnál jobban megszólít engem az aktuális érzéseimen, élethelyzetemen keresztül. A Széttört helyeken azonban pontosan ezt tette a fülszövegével. Nem a jelenlegivel, az szörnyű – a Kiadó által küldött sajtóanyag szólított meg, hiszen jelentősen többet árult el a történetről. Én is így teszek majd, mivel úgy érzem, a titokzatoskodás jelen esetben kontraproduktív, és talán nagyobb eséllyel választjátok következő olvasmányotoknak ennek az ismeretlen francia szerzőnek a könyvét, ha tudjátok, valójában miről is szól.

A huszonöt éves Anaïs Nollet nem találja a helyét a világban. Rövid idő alatt elveszíti az egzisztenciáját, vagyis mindent, ami pillanatnyilag meghatározza őt – ez pedig szuicid gondolatokat fakaszt benne. Limoges-ba utazik, mivel azt hallotta, hogy abba a városba csak meghalni mennek az emberek. Az a terve, hogy a családjától, a korábbi életétől, minden problémájának forrásától távol végez magával, ebben az idegen, jelentéktelen városban. Csakhogy úgy tűnik, Anaïs idejének vége még nem érkezett el. Véletlenül belebotlik egy albérlet hirdetésébe, néhány percen belül pedig ígéretet tesz az idős, vak tulajdonosnak, hogy az alacsony bérleti díjért cserébe gondoskodik róla. Conti asszony életereje és életszeretete Anaïsban is elindít valamit, ami ahhoz vezet, hogy a legmeglepőbb dolgot találja meg Limoges-ban: önmagát.

Már önmagában azért is izgatott voltam, hogy francia szerzőtől olvashatok. Ritkán van erre példa, pedig a francia az első nyelvem, és nem mondhatnám, hogy nem vagyok kíváncsi rájuk, a kultúrájukra, a termékeikre, a társadalomra (holott nem élnék ott szívesen egy percet sem, de ez már másik téma). Pauline Harmange-ról viszont nem hallottam, pedig állítólag az első könyve, egy vékony esszékötet hatalmas port kavart annak idején, tekintve, hogy a címe: Moi les hommes, je les déteste, avagy Utálom a férfiakat. Sajnos magyar fordítást nem kapott, pedig eszerint a cikk szerint épp a 21. Század Kiadó figyelt fel erre az érdekes szövegre. A linkelt cikkben elnagyoltan azért beszámolnak a tartalmáról, érdemes elolvasni, mielőtt ítélkeznénk a szerzőjéről (továbbá némi kutatással angolul el is lehet olvasni az egészet, én valószínűleg megteszem majd egyszer).

A Széttört helyeken azonban már nem fogalmaz meg ennyire provokatív gondolatokat. A témái nem kevésbé fontosak, de összességében nem különbözik sokban bármelyik másik kortárs szerelmes regénytől, melyet fiatal nő írt fiatal nőknek.

Anaïs, a főszereplőnk eleinte nehezen kedvelhető, és valószínűleg sokak számára nehezen érthető karakter lesz. Párkapcsolatban élő és biztos, de középszerű állással rendelkező huszonöt évesként ismerjük meg, azonban már az elején érzékelhető, hogy az életéből hiányzik az esszencia, az a valami, ami őt igazán boldoggá tenné. Nem csoda, hogy amikor egy csapásra mindent elveszít, az egyetlen reális lehetőségnek azt látja, ha eldobja magától az életét. A külső szemlélő számára kevésnek tűnhet ez az indok, de mint mindig, itt is sokkal több minden húzódik a háttérben. Hamarosan világossá válik számunkra, hogy Anaïst egész életében elhanyagolták, senkitől sem kapott elég figyelmet, feltétel nélküli szeretetet, és hogy emiatt nem is érzi úgy, hogy megérdemelne egy olyan életet, amelyben kiteljesedhetne.

Ha Anaïs helyzetével nem is egészen, de az érzéseivel maximálisan tudtam azonosulni – az én depresszióm sokkal mélyebben gyökerezik, de tulajdonképpen ugyanazokat a gondolatokat láttam visszaköszönni a lapokon, amelyeken én is nap mint nap rágódom. A figyelem- és szeretetéhség, a tehetségtelenség és feleslegesség érzése, valamint az a berögződés, hogy minden rossznak én vagyok az oka, ami körülöttem és a környezetemmel történik, régi jó ismerőseim, és sokat jelentett, hogy láttam ezeket leírva, megfogalmazva. Számomra ez olyan, mintha validálnák ezeket a gondolatokat, de egyúttal megnyugtatnának, hogy igenis van kiút belőle – hiszen látod, a főszereplőnek is sikerült felülkerekednie rajtuk!

Bár tartalmilag azt kaptam ettől a regénytől, amire vágytam, mégsem tudtam maximálisan élvezni, leginkább a kivitelezése végett. Az írásstílus helyenként ugyan lenyűgözött a csavaros fogalmazással, de többnyire inkább elvesztette a figyelmemet. Sok helyen pont olyan jellegtelen a szöveg, mint amilyennek Limoges városát leírják, és ezért egész bekezdések vesztek el anélkül, hogy képes lettem volna fókuszálni rá. Illetve az volt a benyomásom, hogy minél tovább haladtam az olvasással, annál jobban gyengült mind a stílus, mind pedig a kivitelezés, így a végére már sajnos teljesen elveszített a szöveg, és ez a kezdeti pozitívabb benyomásomat is felülírta némiképp.

Összességében nem bánom, hogy időt szántam a Széttört helyekenre, bár nem valószínű, hogy ez még egyszer elő fog fordulni. Jó érzés volt ugyanazokat az érzéseket leírva látni, amelyeken én is nap mint nap keresztülmegyek, de a főszereplőt sajnos ennek ellenére sem tudtam megkedvelni. Továbbá sajnos semmi olyat nem találtam a regényben, amely ne lenne meg bármelyik ehhez hasonlóban. A Széttört helyeken egy átlagos regény a fiatal nők küzdelmeiről, egy népbetegségnek számító mentális állapotról, valamint arról, hogyan lehet visszanyerni a reményt és az életkedvet – vagy megtalálni, ha sosem rendelkeztünk még vele.

Kiadás: 21. Század Kiadó (2024)
Oldalszám: 288
Eredeti cím: Aux endroits brisés (2021)
Fordította: Tótfalusi Ágnes
Műfaj: kortárs

Miért sodródik Anais, ez a fiatal nő? Tényleg kiveszett belőle minden ambíció? Vagy csak szomorú?

Elveszíti az állását, és tiszta lappal akar indulni, ezért Limoges-ba költözik. Már sokat hallott arról, milyen jellegtelen ez a város.

Lakást bérel egy idős olasz nőtől, aki vaksága dacára nagyon is tele van életkedvvel.

Anais ráébred, a tökéletlenségeink tesznek bennünket egyedivé – nem az a lényeg, hogy az ember begyógyítsa a sebeit, hanem hogy megtanuljon együtt élni velük.

Pauline Harmange (sz. 1995) az Én például utálom a férfiakat című, nagy port felvert esszé szerzője, amelyet futótűzszerű sikere nyomán tizenhét nyelvre fordítottak le. Tizenöt éves kora óta blogger, jelenleg önkéntesként dolgozik egy alapítványnál, amely a nemi erőszak ellen küzd.

Linkek: Moly || Goodreads || megrendelés

Voltál már olyan helyzetben, amikor minden, amit biztosnak hittél az életedben, egy csapásra megváltozott? Ha igen, nagy valószínűséggel átérzed Anais Nollet helyzetét. A fiatal, huszonöt éves főhősünk egyik pillanatról a másikra veszít el mindent, ami meghatározza őt, ennek hatására pedig a jellegtelen francia városba, Limoges-ba költözik. Ott aztán épp azt találja meg, amelyre a legkevésbé sem számított: önmagát. A francia szerző, Pauline Harmange regényét a 21. Század Kiadó jóvoltából olvashatjuk magyarul.

Nyereményjáték

A főszereplőnk a Franciaország középnyugati részén fekvő Limoges városában találja meg önmagát. Játékunkkal a célunk az, hogy kicsit felfedezzük mi is a várost. A feladatod mindössze annyi, hogy helyesen válaszolj az állomásokon feltett kérdésekre a Rafflecopter megfelelő sorában.

(Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)

Melyik folyó partján fekszik Limoges?

a Rafflecopter giveaway

Állomáslista

05.20. Readinspo

05.22. Könyv és más

05.24. Szembetűnő

Ha tetszett a bejegyzés, kövess Facebookon és Instagramon! Ha pedig szívesen olvasnál tőlem más témákban, nézz fel a Milieux-re! ♥

A bálnák kétségkívül lenyűgöző teremtmények. Biztos vagyok benne, hogy sokan nem mondanának ellent, ha lehetőségük lenne élőben, a természetben is megpillantani egyet – köztük én sem. Hiába tudjuk azonban, hogy emberre (általában, szándékosan) nem támadnak, hatalmas méreteiktől méltán tarthatunk. Az embert lenyelő bálna gondolata nem egyedi félelem: gondoljunk csak a Pinokkióra, ahol Gepetto esik áldozatul a csónakjával együtt, vagy akár a Bibliára, amelyben Jónást büntetik meg néhány kellemetlen, cet gyomrában töltött nappal. A valóságban is megesik néha, hogy egy bálna táplálkozás közben véletlenül embert is beszippant. Sőt, még videó is készült ilyen esetről, 2020-ban, Kalifornia partjainál két kajakozót nyelt el egészben egy arra kószáló púpos bálna. Az ember többnyire végül épségben megússza a találkozást, hiszen a legtöbb bálnafajta nyelőcsövén már nem férnénk le, de egy-egy ilyen történet után nem csoda, ha azon fantáziálunk, milyen lenne lekerülni a behemót gyomrába. Daniel Kraust épp a kaliforniai eset inspirálta arra, hogy ne csak elképzelje, de le is írja ezt a felvetést.

A tizenhét éves Jay Gardiner nemrég veszítette el az édesapját. Mitt nem volt éppen mintaszülő, olyannyira, hogy Jay inkább elmenekült otthonról két évvel ezelőtt. A férfi öngyilkossága miatt érzett bűntudatán azzal szeretne enyhíteni, hogy felhozza Mitt maradványait az óceán mélyéről. Jay gyakorlott búvár, már egészen kisgyermek korától fogva merül, tengerimádó apja pedig mindenre megtanította, amire csak lehetett. Az öbölben való kutatás során mellé sodródik egy óriáskalmár, amit nem sokkal később egy hatalmas és éhes ámbráscet követ. A bálna csak a kalmárért jött, de az véletlenül magával rántja Jayt is, akinek esélye sincs a behemót emlős szívóerejével szemben. A fiú nagyrészt épségben kerül le az állat gyomrába, ahol két választása van: hagyja, hogy szétmarja a sav, vagy minden megmaradt erejével küzd azért, hogy kijusson a bálnából.

A regény tehát tulajdonképpen két központi szálon fut: az apával való traumatikus kapcsolatnak legalább akkora súlya van a történetben, mint a bálnából való menekülésnek. A kettejük konfliktusát elsősorban az alapozza meg, hogy míg Mitt a klasszikus férfi mintapéldánya (erős, robosztus, iszákos, kemény), addig Jay femininebb vonásokkal bír (vékony testalkatú, rendkívül érzékeny). Mitt a saját képére próbálja formálni a fiát, aki egy darabig eleget is tesz az elvárásoknak, de a kemény bánásmódot képtelen megszokni. Egy este Mitt részegsége odáig fajul, hogy már veszélyt jelent a fiára, ezért Jay úgy dönt, hogy nem vállalja tovább a rákényszerített szerepet. Elmenekül otthonról, és még akkor sem tér haza, amikor az apja rákja végzetes stádiumba fordul. A családja, akik sosem látták át, min ment keresztül Jay egész gyerekkorában, őt hibáztatják Mitt haláláért. Különösen, hogy a férfi végül önkezével vetetett véget az életének, mielőtt teljesen leépült volna.

A szerző gyönyörűen kötötte össze a két témát. Hiába szabadult el az apja bűvköréből, Jay élete azután is Mittről szólt, hogy elmenekült otthonról, de azután is, hogy az meghalt. Mitt volt a Nap, Jay pedig a bolygó, ami körülötte keringett. Még az is Mitt miatt történt, hogy beszippantotta őt egy bálna – hiszen az ő maradványai után kutatott az óceánban. Jay az apjától tanult túlélési trükköket veti be annak érdekében, hogy kijusson az állat gyomrából.

Az igazság az, hogy teljesen lenyűgözött, ahogyan Kraus leírta Jay küzdelmét mindkét szörnyével. A bálna gyomrában való tartózkodása rendkívül képies, jól vizualizálható, és lehetővé teszi, hogy mi is teljesen elmerüljünk a fiú kétségbeesésében. Igazán viszont azért jár az elismerésem, hogy Kraus a teljes folyamatot tudományos magyarázatokkal kommentálta. Nem vitte túlzásba, csupán “alapvető” anatómiai, fizikai, kémiai, oceanográfiai és zoológiai ismereteket használt fel, az olvasó számára tökéletesen emészthető módon. Erre tulajdonképpen azért volt szükség, hogy megfelelő módon követni tudjuk a történéseket. Furcsa is lett volna, ha a szerző olyan főszereplőt választ, aki kicsit sem konyít ezekhez, és képtelen megmagyarázni, hogy az állat éppen melyik belső szervénél tartózkodik, mi az a folyadék, ami körülveszi, vagy milyen mérges gázokat lélegez be éppen. Mindezekhez a szerző természetesen konzultált a megfelelő szakemberekkel, amiről röviden be is számol a köszönetnyilvánításban.

Kraus azokat is megnyugtatja, akik az olvasás során már épp elvetni készültek a tengerparti vakáció gondolatát is. A valóságban nemigen tudunk olyan esetről, amikor ember akár csak a bálna nyelőcsövén túljutott volna, hogy aztán a gyomorban landoljon. A legtöbb bálnafajta nyelőcsöve túl szűk ehhez a művelethez, továbbá nem csontos állatok fogyasztására találták ki őket. Egyedül az ámbráscet nyelőcsöve lehet – elméletben – akkora méretű, hogy átférjen rajta egy ember. Ha azonban mégis megtörténik a baleset, a bálna nem csócsálja meg az embert, inkább rövid időn belül kiköpi.

Kraus írásstílusában sincs semmi kifogásolható. Rendkívül ritka az, hogy én egyetlen egy napon belül befejezzek egy könyvet, pláne alig néhány órán belül, szinte egy szuszra elolvasva az egészet – itt pedig pontosan ez történt. A szöveg igazán gördülékeny, ami egyaránt köszönhető a fordításnak, az izgalmas történetnek és a rövid, maximum 3-4 oldalas fejezeteknek.

Összességében nem gondolom, hogy fogok idén különlegesebb könyvet olvasni A bálnahullásnál. A témafelvetés eleve olyan, amire nem valószínű, hogy van példa az irodalomban, a kivitelezés pedig csak még kivételesebbé teszi. Nem olyan jellegű olvasmány volt, amit kedvencemmé emelnék, de kétségkívül emlékezetes. Azonban csak erős idegzetűeknek ajánlom, hiszen mind a bálna, mind pedig Jay megszenvedi a találkozást, amit a szerző a legkevésbé sem igyekszik szépíteni.

Kiadás: Agave (2024)
Oldalszám: 352
Eredeti cím: Whalefall (2023)
Fordította: Szaszkó Gabriella
Műfaj: (hard) sci-fi, thriller, horror

A ​marsi és a 127 óra találkozik ebben az erőteljesen emberi és tudományos precizitással megalkotott thrillerben, melyben egy huszonnégy méteres, hatvan tonnás ámbráscet nyel magába egy búvárt, akinek csupán egyetlen órája marad a menekülésre, mielőtt elfogyna az oxigénje.

Jay Gardiner a lehetetlenre vállalkozik – meg akarja találni apja holttestének maradványait az Atlanti-óceánban Monastery Beach partjainál. Tudja, hogy kevés esély van a sikerre, de Jay azt gondolja, ez az egyetlen járható útja annak, hogy felszabaduljon a bűntudat súlya alól, melyet az apja halála óta cipel magával, aki nemrég öngyilkosságot követett el.

A merülés jól kezdődik, de egy óriáskalmár hirtelen megjelenése Jay-t komoly veszélybe sodorja, melyet aztán a végtelenségig fokoz egy táplálékért érkező ámbráscet feltűnése. Jay hamarosan a kalmár csápjai között találja magát, mely egyenesen magával rántja a bálna szájába, majd pedig a bálna első gyomrába a négy közül. Jay gyorsan ráébred, hogy csupán egyetlen órája maradt, mielőtt az oxigéntartálya kimerülne – egy óra, hogy legyőzze saját belső démonait, és kiszabaduljon a bálna gyomrából.

Daniel Kraus, A víz érintése írójának új regénye filmbe illő, lebilincselő thriller egy fiatal férfiról, aki már letett mindenről… hogy aztán életének értelmét a legveszélyesebb és legszokatlanabb helyen találja meg újra.

Linkek: Moly || Goodreads || megrendelés + beleolvasás

Gondolkoztál már azon, milyen lenne, ha lenyelne egy bálna? Persze erre rettenetesen kevés az esély, de biztos vagyok benne, hogy a Pinokkió sokak fantáziáját beindította ezen a téren. Daniel Kraust egy megtörtént (és véletlenül videóra vett) eset inspirálta A bálnahullás megírására, amiben felvázolja, szerinte mi történne velünk egy cet belsejében. A bálnahullást az Agave Könyvek gondozásában olvashatjuk magyarul, Szaszkó Gabriella fordításában.

Nyereményjáték

Játékunkban kicsit bepótoljuk a rosszul megtartott biológiaórákat. A feladatotok, hogy felismerjétek, milyen fajta bálna található az állomásokon megadott képen, a megfejtést pedig begépeljétek a Rafflecopter megfelelő helyére.

(Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)

a Rafflecopter giveaway

Állomáslista

05.12. Readinspo

05.14. Kelly és Lupi olvas 

05.16. Könyv és más

05.18. KönyvParfé (elmarad)

Ha tetszett a bejegyzés, kövess Facebookon és Instagramon! Ha pedig szívesen olvasnál tőlem más témákban, nézz fel a Milieux-re! ♥