Nem túlzás azt mondani, hogy bizonyos olvasói körökben Taylor Jenkins Reid neve megkerülhetetlen. Magyarul eddig öt regénye jelent meg, de ezek közül kettő, az Evelyn Hugo hét férje és a Daisy Jones & The Six valószínűleg még azok számára is ismerősen hangzik, akik kifejezetten még nem merültek el a könyvek világában. 2024-re már elmondhatom, hogy mind az öt eddig megjelent művéhez volt szerencsém – legutóbb épp az Evelyn Hugo hét férjéhez, ami nem elhanyagolható hatással volt rám. A kedvencem tőle azonban az Egyetlen szerelmeim, amiről még egy bejegyzésben is áradoztam, ezt itt olvashatjátok. Az én kapcsolatom azonban Taylor Jenkins Reiddel elég vegyes, ugyanis a Daisy Jones & The Sixben hatalmasat csalódtam, és a Szikrázó Malibu sem ragadott magával. Na de az a helyzet, hogy a Carrie Soto visszatérrel immár elbillent a pozitív irányba az a bizonyos mérleg.
Carrie (Carolina) Soto már a bölcsőben is a világ legjobb női teniszjátékosának készült. Édesapja, az argentin származású Javier “A Jaguár” Soto ragyogó hírnévre tett szert az élsportban, testének leépülése miatt azonban visszavonulni kényszerült, és az Egyesült Államokban telepedett le. Itt alapított családot, és már korán elhatározta, hogy lányát is teniszezővé neveli. Kicsi korától fogva szisztematikusan edzette, és közben folyamatosan azt sulykolta belé, hogy elegendő gyakorlással a világ legjobbjai közé emelkedik majd. Carrie pedig meg is felelt ennek az elvárásnak. Jövője már tízéves korában nyilvánvalóvá vált, később pedig sorban zsebelte be a legrangosabb elismeréseket és tornák győzelmeit. Térdfájdalmai miatt volt kénytelen visszavonulni, ekkor 20 Grand Slam (a négy legrangosabb teniszverseny) győzelmet tudhatott magáénak, amellyel rekordot állított fel a ‘80-as években. 37 éves, mikor Nicki Chen a női tenisz új csillaga is megszerzi a huszadik győzelmét, és ezzel a közvetlen közelébe kerül annak, hogy megdöntse Carrie rekordját. A hírre a Csatabárdként emlegetett nő úgy dönt, visszatér az élsporthoz, hogy megakadályozza Nickit az új rekord felállításában.
A Carrie Soto visszatér formája, nem életrajzszerű, mint a Daisy Jones & The Six-é (vagy akár az Evelyn Hugo hét férjéé), mégis olyan érzésem volt, mintha félig-meddig annak szánta volna a szerző. Carrie életének bemutatását a csecsemőkorával, sőt, a születésének körülményeivel kezdi, és lineárisan halad vele előre a jelenig. Az előéletével körülbelül a könyv felére végez, onnantól kezdve pedig aktívan a jelenre, arra a bizonyos visszatérésre fókuszálunk.
A történet rengeteg témát érint kissé vagy alaposabban, közülük természetesen az élsportot, annak hátterét és küzdelmeit. Látjuk a rengeteg munkát, ami végigkísérte Carrie karrierjét, az elképesztő lemondásokat, hogy gyakorlatilag nem volt gyerekkora, mert már csecsemőkorában is a pálya szélére ültették. Látjuk a hírnév árnyoldalát is, hogy a bulvársajtó milyen kegyetlen módon nyilatkozik róla, mintha csak egy tárgy lenne, nem egy érző lény. Én személyesen két központi témát találtam érdekesnek, melyek közül az egyik az apa-lánya kapcsolat. Carrie az édesapja ambíciói miatt vált teniszezővé, mely kapcsán önkéntelenül felmerülhet bennünk a kérdés: a férfi nem csak a saját, derékba tört karrierjét szerette volna kiélni a lányán? Rendben van az, hogy már a születésekor kiválasztotta a gyermeke sorsát, és kizárólag ebbe az irányba terelgette? Érdekes volt látni, hogy Carrie nem látja kifejezetten problematikusnak a helyzetet, fel sem merült benne, hogy akár más is lehetett volna belőle, mint a világ legjobb női teniszjátékosa. És közben melengette a szívemet, mennyire gyönyörű kapcsolata is van az édesapjával. Tetszett, hogy miután a férfi felismerte, mekkora felelőssége van a lánya egészségtelen maximalizmusának kialakításában (erről a következő bekezdésben beszélünk), már egyre inkább azt közvetítette felé, mennyire elégedett vele, bárhogyan is alakuljon a sorsa, és az egyetlen, amit szeretne kérni tőle, az az, hogy “gyönyörűen teniszezzen”.
A másik központi téma, ami magával ragadott, Carrie saját magával szemben támasztott elvárása, és ennek a hatása a mentális állapotára. Imádtam, hogy már a kezdetekben magáévá tette azt a hozzáállást, hogy kemény munkával és kitartással képes arra, hogy a világ legjobb teniszjátékosává váljon – ezzel reflektált arra a gondolatra, amellyel egyébként mélységesen egyetértek, hogy a belső kommunikációnk nagyban meghatározza azt, kivé válhatunk. Carrie-nek kétsége sem volt afelől, hogy a világ egyik legjobb játékosává válhat, és a tehetsége, kemény munkája mellett ez is jelentősen hozzájárult az eredményeihez. Ugyanakkor ez, mélyen benne, kialakította azt a téves elképzelést, hogy ha nem kerül be a legjobbak közé, akkor nem elég értékes. Jól látjuk, hogy miközben brutális elszántsággal menetel a végcél felé, teljesen elfelejti élvezni, amit csinál, elfelejt örülni az elért eredményeinek. Carrie tehát a maximalizmusával is kénytelen megküzdeni ebben a regényben.
KICSI SPOILER (ugord át ezt a bekezdést): jobban belegondolva szerintem valahol a cím is reflektál erre az utóbbi problémára. Persze a “Carrie Soto visszatér” egyértelműen elsősorban azt írja le, hogy a visszavonulását feladva újra a pályára lép. Azonban én belelátom a folyamatot is, melynek eredményeképp Carrie visszatér ahhoz az önmagához, aki őszintén, a játék öröméért szerette a teniszt, nem pedig kizárólag a célja eszközének tekintette.
A szöveget nem kis mértékben feldobja, hogy itt-ott fiktív újságcikkeket, valamint sportműsorokból bevágott “jeleneteket” is olvashatunk a fejezetek között. Ezek egyrészt tágítják az ismereteinket Carrie ellenfeleiről, másrészt végigkövethetjük, hogyan viszonyul a sajtó Carrie karrierjéhez, illetve megnyilvánulásaihoz. Az is érdekes, hogyan változik később ez a narratíva.
Akik olvasták a Szikrázó Malibut, azoknak feltűnhet, hogy van némi áthallás a két regény között. A Carrie Soto visszatérben futólag felmerül az ottani főszereplőnk, Nina Riva és az ő férjének a neve is. Persze nem kell ismerni hozzá azt a történetet, hogy értsük a helyzetet, de mégis tágabb perspektívát látunk, ha véletlenül így van.
Összességében a Carrie Soto visszatér csodás élmény volt, pedig a legkevésbé sem lehet rólam állítani, hogy érdekelnek a sportok. A tenisz minden szinten hidegen hagyott az olvasás során, inkább a folyamatokra, ok-okozatokra, na meg a kapcsolatokra figyeltem a cselekményben. Kifejezetten tetszett az az apa-lánya kapcsolat, amit Carrie és Javier között láthattunk, de igazán a teljesítmény, életcél és az ezért való munka leírása ragadta meg az érdeklődésemet. A végkifejlet szerintem gyönyörű volt, csak azt a néhány oldalt képes lennék még elolvasni egymás után néhányszor az élvezet kedvéért. Fél csillagnyi levonást azonban helyénvalónak érzek, mivel a közepén iszonyú monotonná, lapossá vált a cselekmény, és csak azért tartottam ki mellette, mert kíváncsi voltam a végére. Mindent összevetve viszont meglepően élvezetes, tartalmas történet volt, amit szívből tudok ajánlani az érdeklődőknek.
Oldalszám: 400
Kiadói sorozat: Arany pöttyös könyvek
Eredeti cím: Carrie Soto is Back (2022)
Fordította: Farkas János
Műfaj: romantikus, történelmi fikció
